Irodalmi Szemle, 1982
1982/2 - Egri Viktor: Légy fény és kenyéri (részlet)
hogy adjam értésére, ne erőltesse, hogy lapunk leközölje a róla zengett dicshimnuszt. Émelyítően édeskés alkalmi zöngemény volt, adtam az egyre türelmetlenebbé váló nyomozó tudtára. A régi pártember harcos múltját szedte rímbe az alkalmi óda, és nem esett nehezemre megmagyarázni Springernek, hogy ezzel a hódolattól csöpögő, szirupos versezetével túlment a jőízlés határán. Rövid vita után elfogadta érvelésemet, és távozása előtt egy nagy borítékot rakott az íróasztalomra. — Ha időd engedi, nézd át őket. Az utolsó esztendő termése. Biztosan találsz benne közlésre alkalmasat. Mondtam, okosabb volna, ha a nagy paksamétából maga válogatná ki a szerinte legjobbakat. Tökéletesen megbízik versértésemben, jobb, ha én végzem el a válogatást, hárította el ajánlatomat. Mikor jöhet a válaszért? Essünk túl rajta mielőbb, gondoltam. Ma vagy holnap átrágom magam ezen a versrengetegen, két nap múlva telefonáljon, megbeszéljük a találkozót. Harmadnap fel is hívott, és amikor tudtára adtam, hogy átjöhet hozzám, szinte láttam, miként ugrik kabátja után, és rohan lefelé a lépcsőn. Alig tettem le a kagylót, eszembe jutott, hogy délig nem rázhatom le, ha itt beszélek vele. Elébe sietek azzal a kifogással, hogy sürgősen áthívtak a nyomdába, majd a kapuban vagy kint az utcán egy-két udvarias szóval kezébe nyomom a borítékot. — Van erre tanúja? — Földimet most csak ez a körülmény izgatta. — Hogyne volna! Springer úr maga, akit bármikor kihallgathat. Beszélhet Major igazgató elvtárssal, aki azt a grafománt hozzám küldte. Elég? — Tökéletesen elég! így történt, pontosan így. A versfaragó, nőhódító, a feketére festett bajuszú Springer volt az „angol konzulátus tisztviselője”, akinek „kémjelentésemet” átadtam. Valaki ezt meglátta, s íme, elég volt a névrokonság, hogy megszülessen a feljelentés, nyakam köré csavarják a hurkot. De ki volt az a becstelen? Ki tévedett ennyire és ki hozott ilyen kínos helyzetbe? Hiszen ha nem a földim beszél velem, hanem egy hivatásos nyomozó, aki a maga „szakszerűségével” jár utána a dolognak, nem kell élénk fantáziámnak lenni ahhoz, hogy elképzeljem, hogyan csikarnak ki belőlem mindent. — Megmondaná, ki tévesztette meg ennyire magukat? Ki hozott ilyen fatális helyzetbe? Földim befejezettnek vélte a beszélgetést, nem volt hajlandó nyilatkozni. — Meg kell mondania — sürgettem. — Nem érti, hogy sérti a tekintélyüket, hogy ilyen mihaszna denunciáns szolgálatait igénybe veszik. De nekem is tudnom kell, ki ellen muszáj védekeznem. — Hagyjuk ezt! Meg kell elégednie azzal, hogy az ügy a maga javára lezárult. — Én nem tudok ilyen könnyen belenyugodni abba, hogy ilyen gazemberek mérgezik az életünket. — Túl kemény szavakat használ. — A háború utolsó hónapjaiban már volt ilyen esetem — mondtam. Csak egy csendőr- parancsnok emberségén múlott, hogy a feleségemmel együtt nem kerültem bajba. Akkor egy barátnak vélt ismerősöm denunciált. — Most is egy barátja tette! — Barát? — Félig-meddig a kollégája. Földim sietve búcsúzott és az ügy ezzel „hivatalosan” befejeződött, de az én szememben nem zárult le az emberség vonalán. Szöget ütött a fejembe földim utolsó kijelentése. Kollégát emlegetett. Ismertem egyet, akiről köztudomású volt, hogy bizonyos ellenőrizhetetlen jutalmak és kedvezmények fejében „emberségtől” diktált jelentéseket fabrikált. A lakosságcsere idején áttelepült; odaát Magyarországon egy vidéki lapocskánál újság- íróskodott, s itt, új hazájában folytatni szerette volna mesterségét a mi lapunkban, noha szlováknak vallotta magát. Nem rejtettem véka alá, hogy nem érzek különösebb rokon- szenvet azok iránt, akik valami érdekből oly könnyen hazát tudnak cserélni. Nemessel, aki itt sietve Zemanra szlovákosította a nevét, egy kicsit elbeszélgettem; gyanús mozzanatokkal teli életrajzával nem tudott meggyőzni, miért kellett átjönnie. Nem rajtam