Irodalmi Szemle, 1982

1982/2 - Egri Viktor: Légy fény és kenyéri (részlet)

múlott, hogy nem került hozzánk, s bár lapunk főszerkesztője, Lőrincz Gyula is osztotta véleményemet, csak engem okolt, hogy ajánlkozása kudarccal járt. Bizonyára ezért gyűlölt, s mikor elérkezettnek látta az időt, igyekezett visszafizetni a visszautasítást.

Első denunciánsomat felszabadulásunk után nem jelentettem fel. Besúgásának hiteles bizonyítékát könnyen beszerezhettem volna, én azonban nem éreztem szükségét, hogy börtönbe juttassam. Akik ismerték az ügyet, érthetetlennek tartották, hogy elnéziő vagyok. Az ilyen parazitáktól meg kell szabadítani társadalmunkat, olvasták a fejemre. Én a büntetésnek más módját választottam. Kerülő úton tudtára adtam, hogy ismerem múltbéli gazemberségét, Írásos bizonyíték is van a kezemben, bármely pillanatban feljelenthetem. Évekig vacoghatott, mikor állítom bíróság elé, mikor csukatom le. Ügy számoltam, ha feljelentem, elítélik tíz évre és ebből leül nyolcat, két esztendőt elengednek, ha a börtönben jól viselkedik. Nyolc év után ezért a tudtára adtam, hogy nem élek a jogommal; letelt a büntetése.

De mitévő legyek ezzel az új denunciánssal? Jelentéseinek bizonyára hivatalos a színezete, és ha fejére olvasom, hogy gazembereskedett, megfenyegethet, hogy állampolgári „kötelességei teljesítését” félremagyarázom, nyilvánvalóan a rend ellensége vagyok, hogy ellenzem a megfigyelést, a szükséges óvatos ellenőrzést.

Az évek során gyakran láttam Zemant, s mindig volt valami, feszengő figyelmesség, törleszkedő tisztelet a magatartásában.

Egy nap, a pályaudvarról jövet törleszkedve, a tiszteletét bizonyítgatva sodródott hozzám.

— Te haragszol rám, ugye? — robbant ki belőle a kérdés váratlanul.

— Miért kérded? Talán bűnösnek érzed magad? — támadtam rá egyenesen.

— Hidd el, semmi olyat nem tettem, amiért okod lenne haragudni rám.

— Én nem vagyok olyan biztos — vetettem oda magamban forrva, és türelmetlenül vártam, mivel lep meg beszédes kedvében.

— Esküszöm — tette kezét a mellére —, nincs okod rá.

Most láttam csak, hogy kissé kapatos, a bor beszél belőle. Le, akartam rázni magamról.

— Eredj a fenébe! Majd máskor folytatjuk, ha józan leszel.

— Ittam két pohárral, de szlnjózan vagyok — védekezett. — Mit vétettem ellened, hogy így haragszol? ... Igaz, elfelejtettem megköszönni, hogy segítettél állásba jutnom.

— Nem miattad, a gyerekeid miatt tettem. És azért is, hogy emberhez méltó életet élj!

— Te azt hiszed, hogy a munkám nem volt emberhez méltó? Én mindig csak a kötelességemet teljesítettem.

— Legalább ne védenéd magad ilyen gáládul. A kötelességed volt engem feljelenteni?

— A kötelességem volt. Szentül meg voltam győződve az igazamról.. . Lásd be, minden ember tévedhet!

Elképedtem ennyi arcátlanságon. Lehetetlenség, hogy nem számolt volna a tette következményeivel. Hogy nem tudná, milyen bajba kevert a tévedésével? Nincs az a jóhiszeműség, amely ezt a tévedést, ezt a fatális személycserét mentené.

Dühömben szinte gyökeret vert a lábam, és majd a pimasz képébe vágtam aktatáskámat. Az eltemetett, már-már elfelejtett harag kitört belőlem.

— Fiatal korodban bizonyára olvastad a Bibliát.

— Ma is olvasom... a nyelvezete miatt — hebegte.

— Hát ne a nyelvezete miatt olvasd, hanem az erkölcsi tanításai miatt. Nagyon rád fér! . . . Már az Ötestamentum kimondja, hogy a besúgó alábbvaló a gyilkosnál. Besúgásra nincs bocsánat.

— De mikor engem úgy informáltak, hogy az az ember angol!

— Nem gondolod, hogy a kötelességed lett volna ellenőrizni a kapott információt?

— Szavahihető ember mondta.

— Hazudsz! — torkoltam le. Csak a járókelők sokasága, a botránytól való irtózás tartott vissza, hogy dühömben képen ne törüljem. — Nem voltál olyan ostoba, hogy engem kémnek tarts! De gyűlöltél, és ami mindennél rosszabb, pénzért tetted. Ki tudja,