Irodalmi Szemle, 1982

1982/2 - Egri Viktor: Légy fény és kenyéri (részlet)

nyugati állam konzulátusán? Ezer szerencse, hogy a nyomozás fortélyaiban járatlan földim így kibökte, s ezzel, akaratlanul is megadta a védekezési lehetőséget.

— Csak nem tartanak kémnek?

Földim csillapított. Már bizonyos voltam, hogy a találkozás nem a véletlen műve. Földim tudhatta, hogy olykor átsietek a szemközti Pravda épületébe, a nyomdába, és az utca sarkán azért várt rám, hogy tisztázza az ügyet, világosságot derítsen erre a veszélyes ismeretségemre. Én azzal a Springer úrral, az angol konzulátus emberével feltétlenül kapcsolatban állok. Megdönthetetlen bizonyíték van a kezükben, és most arról van szó, mennyire veszélyes természetű ez a kapcsolat.

— Úristen, miféle bizonyítékról beszél? — pillantottam rá megdöbbenve.

— Ön annak az úrnak a múlt héten egy nagyobb borítékot adott át. Nincs értplme, hogy letagadja! Abban a borítékban bizonyára fontos iratok, jelentések, okmányok voltak. Hallgasson a tanácsomra és beszéljen!

Elképedve kaptam fel a fejemet. Olyan ostoba volt a vád, hogy nevettem volna, ha nem látom, hogy földim halálosan komolyan veszi az ügyet.

— Azt hiszi, a kémek olyan ostobák, hogy világos nappal, a nyílt utcán adják át megbízóiknak jelentéseiket?

Földim zavartan felvonta a vállát. Nem vall nagy elővigyázatosságra, hogy így tettem, különben így történik mindig, a legóvatosabb ember is elcsúszik egy banánhéjon. A feljelentés véletlenül került a kezébe, magához vette, s ezzel megakadályozta, hogy valaki más foglalkozzék az üggyel. Mindezt a legbizalmasabban közli velem, mert ha erről egy szót elejtenék, ő nem úszná meg szárazon, és én még nagyobb bajba kerülnék. Viszonozzam hasonló bizalommal az ő bizalmát, akkor kimódol valamit, ami a javamra válhat.

Kerülte a tekintetemet, szórakozottságot mímelt, amivel elárulta, hogy hisz a feljelentésben, hisz a bűnösségemben is, mégis segíteni akar rajtam: töredelmes vallomásommal bizonyára enyhíthetek a bajomon.

— Valljon be mindent! Ezzel könnyíthet a helyzetén.

— De mit valljak be? Ismeretséget, amely sohasem létezett? Bűnöket, amelyeket nem követtem el?

Elfogott a félelem: hurok szorul a nyakamon, a kezem szabad ugyan, de képtelen arra a mentő mozdulatra, hogy letépje. Nem értettem, miért kell nekem bizonyítgatnom, hogy hamis az ellenem emelt vád. Mivel győzzem meg ezt a jóakaratú embert, hogy lehetetlenséggel vádolnak meg?

Kínomban elöntött a verejték, és akkor, az utolsó pillanatban felvillant bennem, hogy létezik egy Springer nevű ismerősöm. Érthetetlen, hogy kiment a fejemből a hórihorgas nyitrai versfaragó, akit két évtizeddel ezelőtt, még vőlegénységem idején a menyasszonyom mutatott be régi ismerőseként. Kegyetlenül rossz verseket fabrikált, és mint afféle grafomániás megragadta az alkalmat, hogy megkérjen, olvassam el őket.

Izgalmamban felkiáltottam.

— Persze, hogy ismerem... Hogy nem gondoltam rá előbb!

Földim fellélegzett.

— Na látja, így jó!... Tehát ismeri... Miféle ember?

— Olyan mint maga... úgy értem, ő is szereti a bőrkabátot, a bajusza is olyan, mint a magáé, csak tömöttebb, vastagabb. Feketére festi, mert hiú, és azt hiszi, hogy így jobban tetszik a nőknek. Nagy asszonybarát.

Emberem elvörösödött képpel méltatlankodott:

— Kérem, ne tessék viccelődni! Ez halálosan komoly ügy ... Mi volt abban a csomagban, amit átadott neki?

— Versek, pocsékul rossz versek. Legalább öt tucat. Elképesztően rossz volt valamennyi, egyetlen költői sort nem találtam bennük.

Földim kezdte személyes sértésnek venni, hogy ennyire mulattat a dolog, és nem fogom fel a veszély nagyságát. Meg kellett magyaráznom, hogy a hórihorgas Springert a Pravda vezérigazgatója küldte hozzám. Telefonon megkért, olvassam el a magyarul írt verset, amit róla költött arra az alkalomra, hogy hatvanadik születésnapját készülnek megünnepelni. Őt kínos helyzetbe hozta a vers írója, nem utasíthatta el, a vállalat alkalmazottja, a propaganda osztályon dolgozik és derék, szorgalmas embernek tartják. Vala