Irodalmi Szemle, 1982
1982/10 - Fónod Zoltán: A toll felelőssége
Fónod Zoltán A TOLL FELELŐSSÉGE (A Nyugat évfolyamait lapozva) „Az Embernek, míg csak van ember, Megállni nem lehet.” (Ady) Az ember gyakran úgy érzi, tréfát űz vele az idő. Egy-egy esemény, életünk egy-egy jelentős vagy emlékezetes mozzanata — úgy tűnik — tegnap volt csupán, s csak a számadásra intő idő figyelmeztet, hogy ezeket a „tegnapokat” ma már tizenöt—húsz esztendőben kell számolnunk. „Hová lett a tavalyi hó” — mondjuk vigasztalásul Villonnal, s féltjük rövidülő napjaink, mert az holnap már ismét visszavonhatatlanul múlt lesz. Kezdő újságíróként Fábry Zoltántól kaptam az első biztatást, útbaigazítást. Figyelmét egyik írásomnak köszönhettem. A hatvanadik születésnapját köszöntő néhány sorban ma sem látok semmi különöset. Az írót köszöntöttem, aki „a csendes völgy és a vízimalmok kopácsolása közt — stószi magányában — a legtisztábban őrizte meg a magyar kultúra emberi becsületét akkor is, amikor bűnök és hamis hitek eresztették belénk karmaikat”. Egyszerre láttam benne a „protestáló hit” és a „küldetéses vétó” olyan képviselőjét, aki „utat talált az élet nagy kietlenségében is az Emberek szívéhez”. Talán az adys hangszerelésű szavaknak köszönhetem, hogy levélre méltatott. A válasz ürügyén arra kértem őt, az Ady és a szimbolizmus témakörében — mely egyetemi szakdolgozatom témája volt — adjon néhány hasznos tanácsot, hogy megkímélhessem magam a mellékes „csatározásoktól”. „Ez nagyon nehéz — válaszolta Fábry 1957-ben. — És nem is jó: az a bizonyos „csatározás” kell. Mindenkinek magának kell rájönni az olvasmányok helyes megválogatására. Illetve: sok minden mellékes és feleslegesen át — ezek tudatában és tanulságaképp — jut el az ember a saját olvasmány-forrásaihoz. Mennyi feleslegeset olvastam el, mennyi idő pocsékolódott, és mégis mindez haszonnal járt: amikor csatangolások és kiábrándulások után az ember egyszerre úgy érzi, hogy az új könyv: kinyilatkoztatás, — akkor hazaérkezett, most már egyenesben van... És még valami fontosat: sok folyóiratot olvasni (régit, újat), sok kritikát, sok eszmefuttatást, hogy az ember otthon legyen a kritika légkörében. Én a fiatalok helyén — ha könyvtárakban meg lehet szerezni — nekiülnék a Nyugatnak (különösen 1919-ig), olvasnám a Huszadik Századot (1920 után: Századunk), a Korunkat stb. Ady prózai írásait ismeri? Ezek nélkülözhetetlenek.” Ezek a sorok jutottak eszembe, amikor a Nyugat 1908-as hasonmás kiadását lapozgattam. Ismerősként, hiszen Adyt a Nyugat nélkül elképzelni lehetetlen, s beavatottként, mert a „Szentlélek lovagjaként” — ahogy Ady nevezte az újságírást — lassan negyedszázada, hogy vállaltam hihetetlen gyorsasággal változó hétköznapjainknak a toll, a szó fegyverével való szolgálatát. Mert a közírás mindig is szolgálatot jelentett, a közösség, a társadalom, a haladás szolgálatát. Ilyenkor jön rá az ember arra is, nemcsak olvasni jó, hanem lapozni, emlékezni is. Barangolni az olvasmány-élményekben, s felidézni a hajdan volt küzdések, harcok legjavát, ismerni azokat azt eseményeket, melyek a század arcát formálták, bölcsőjét ringatták... Olyan, addig ismeretlen világért hadakoztak, melyet a forradalmi elmélet rajzolt a valóság horizontjára. Hány bukott csata, küzdelem, szabadságharc vált dicső, vagy szomorú útjelzőjévé ennek a harcnak. Az emberi bátorság azonban kifogyhatatlan, s a végtelen idő Adyval együtt mondja: „Az Embernek, míg csak van ember, / Megállni nem lehet.” A „beteg kor dalosának” kellett a századforduló álmatag valóságába
