Irodalmi Szemle, 1982

1982/10 - Zalabai Zsigmond: Próbák népe

említett községekkel körülbelül azonos földrajzi magasságban, a Bars megyei Zseliz határolja Hont eme csücskét, melyet a délnek folyó, a Dunába Kövesdnél torkolló Garam vonala zár le nyugat felé. A Garam-toroknál Párkány, s a vele átellenben épült Esztergom alkotja a szülőtáj délnyugati szögét. Délkeleten a szobi Ipoly-torkolat s a Börzsöny csücskében meghúzódó Nagymaros a vidék újabb határjelző csomópontja. S ha Marostól képzeletben vonalat húzunk északnak, Drégely s Hont várai felé, kész is az a bizonyos négyzet alakú fö'lddarab, amelyen belül a történelmi, az 1918 előtti Ipolypásztó állt, s amelynek majd minden községe, városa kapcsolódott valamiképpen falum hajdani életéhez. Amelyről szólni nem is lehet anélkül, hogy kitekintenénk e tá- gabban értelmezett szülőföldre is. A négyzetbe eső községek, városok nevével — hol gazdasági és birtoktörténeti, hol társadalmi és politikai vonatkozások folytán, hol mert egyikük-másikuk vásáros hely, megyeszékhely, járási központ volt — a későbbiekben számtalanszor találkozunk még.

A képzeletben bejárt terület természeti képét, gazdaságföldrajzi adottságait a négyzet nyugati részén a Garam s a Szikince patak völgye, közepén pedig a táj jellegadó folyója, az Ipoly határozza meg. Nyugati irányát, gondolva egy merészet, Ság fölött változtatja meg, hogy aztán Visk és Szete táján véglegesen déli irányba forduljon, kialakítva alsó folyását, amely már magával hordja az északibb tájakon fölvett Selmec és Korpona, illetőleg a börzsönyi patakok vizét. „Számos több kerekű malmával nagy hasznot hajt” — írta az Ipolyról Fényes Elek a múlt század derekán. Nem felejti dicsérni halgazdagságát sem. Hátráljunk vissza az időbe kicsit, valljon e vízi bőségről az 1700-as évek elejének szemtanúja, Radványi Ferenc, aki szerint az Ipoly vizében „.. .bőségesen élnek a közönséges halak, amilyenek a csukák, pontyok, menyhalak, de még harcsák is (melyeket »bajszos«-aknak is nevezünk], de csak a mélyebb részekben, mert ez a halfajta a mély vizet kedveli, s megnőhet akkorára is, hogy még a hálóikat kifeszítő halászokra is veszélyt jelenthet. Nemrégen hallottuk, hogy Szécsénykovácsi falu mellett — melyhez igen közel folyik az Ipoly — egy hatalmas harcsa elkapta egy halász karját. A halásznak társai siettek segítségére, kik aztán a karját is kiszabadították, s a hatalmas halat is legyűrték.”

S hogy hasonló csodák, melyek alapján joggal vélhetjük, hogy az Ipolyban hajdan több volt a hal, mint a víz, még századunkban is megeshettek, arra nézve jó bizonyíték ez a történet: Kézre került a pereszlényi halászok réme. A vízi szörnyet — amely megtizedelte az Ipolyban úszkáló libákat, hálókat szaggatott szét és csónakokat borított föl, s egy miccre nyelte el a vízben úszó döglött kutyát — Kovács József Ipolypásztói halászmester fogta ki. Megtalálta a hal odúját, a „pandal”-t, víz alá bukott, horgot akasztott a hal farkuszonyába, s kihúzta a harcsát az odúból. Megszigonyozta, s ádáz tusába kezdtek az Ipolyban. Tóth István és Pető József segítségével győzte le a halat, amely egy két méter hosszú, ötvennyolc kilós harcsa volt.

A derék halászok ugyanazon a helyen egy harminckét kilós harcsát is zsákmányul ejtettek. Képzelhető, mekkora volt a bőség kisebb halakból: pontyból, márnából, balind- ból, csukából, keszegből, tövises és vörös szárnyú paducból! A földművelő falu csak halászatból ugyan már a korábbi századokban sem élt, de az 1918 előtti Ipolyságot, Pereszlényi, Gyerket, Visket, Szakállost, Szálkát Győrffy István néprajzos még jelentékeny halászfaluknak mondja, s állítása szerint a folyó menti községek parasztjai közül sokan kezelték szakértelemmel az emelő- vagy merítőhálót, a bukroző- és pentő- hálót, a burító- és farkashálót. A reszkető- és emelőhalászatot „állatással” ötvözték. Az Ipoly túlpartjától indulva, rézsűt cövekeket vertek a mederbe. A cöveksor kiugrásszerű kerülőben folytatódva, tehát kis öblöt alkotva éri el az innenső partot. A karók közeit fűz- és nyárfa vesszőkkel rekesztik el. A gát az innenső cölöpsor üblibe tereli a túlpart s a folyó közepe táján úszó halat — bele az emelőhálóba. E hajdani igen elterjedt halászati móddal, gyermekkorom Ipoly-partját járva, magam is találkoztam még; mint ahogy azzal is, hogy nyári vasárnap délutánokon az összeverődött paraszt férfiak nagy, hosszú kerltőhálóval „meghúzták a vizet”.

Igaz, ez már nem megélhetési kényszer, hanem afféle szórakozás volt. A legkorábbi századokban azonban a halászat: munka. Egy 1138-as oklevél a dömösi apátságnak az ipolypásztói folyószakaszon is adott halászati jogot. A halnak a sokféle szerzetesrendet eltartó, mélyen vallásos, a böjti időszakokat szigorúan betartó középkorban roppant fontossága volt. A kolostorok szolgálatába halászfalukat is állítottak. Környékünkön