Irodalmi Szemle, 1982

1982/10 - Zalabai Zsigmond: Próbák népe

ilyen volt Helemba. Harminchárom halász jobbágyát II. Béla adta a dömösi apátságnak, megszabva, hogy minden hét szerdáján, péntekén és szombatján, majd pedig a negyvennapos böjt minden egyes napján harminc-harminc darab halat szállítsanak Dömösre. A halak hossza pedig — rendelkezik az oklevél — négytenyérnyi legyen. Mivel ehhez a hal fejét és farkát nem számíthatták hozzá, a zsákmány minden darabjának legalább fél méter hosszúnak kellett lennie! S ha ekkor még mindig ilyen elképesztő halbőség volt az Ipolyban, elképzelni is nehéz, micsoda gazdagságban kínálta a zsákmányt a honfoglalás előtti, gyéren lakott táj lakóinak, vissza egész a kőkor emberéig!

A halállományt a XIX. századi lecsapolások, kanyarátvágások, kisebb mederszabályozások szorították vissza. Földművelő népeknek (akik kényük-kedvük szerint, mivel a királyok a szabad halászást tiltották, különben sem élhették ki magukat a halászparadicsomban) más szempontból volt fontos az Ipoly. A Garam—Ipoly közi földhátnak falumat is elérő szelíd nyúlványai, illetőleg a hat-, nyolc-, kilencszáz méteres csúcsokból, peremterületén pedig háromszáz—ötszáz méteres tönkfelszínből álló Börzsöny hegység között éppen az Ipoly rakta le azt a hordalékos sík földet, amely — mint Fényes Elek oly szépen írta volt — „áldott határú falucskák sorát rejtegeti”.

Köztük a falumat, Ipolypásztót. Határja — jegyezte föl róla 1799-ben Vályi András — „.. . a természetnek minden javaival megáldott, első osztálybéli”. Keleti része sík területként fut rá az Ipolyra; a nyugatin az Ipoly—Garam közi fö'ldhát lankái hullám- zanak. A pásztói határ tengerszint fölötti magassága 112 és 202 méter között váltakozik; síkból szelíd, teraszos völgyvidékbe megy át a táj, amelyben a két különböző térszíni forma szép, harmonikus rendben egészíti ki egymást, helyet adva rétnek, legelőnek, szántónak, szőlőnek, hajdan igen gazdag — őzet, szarvast, vaddisznót, apróvadat mindmáig is kínáló — vadvilágnak, folyójában halnak, mocsaras tavaiban, mint a szájhagyomány tartja, még édesvízi teknősnek is; mindannak, amire vágyott volt hajdan az ember. Aki már az őskor hajnalán felbukkant a tájon. Vall róla mélye a földnek, meg-megmutatva olykor rejtett tárgyait, föltárva féltve őrzött titkainak egy- némelyikét.

2. PREHISTÓRIA — AVAGY MIRŐL MESÉL MÉLYE A FÖLDNEK?

Ipolypásztó legrégibb településnyomai a neolitikumba: az újabb kőkorba, az időszámításunk előtti V—II. évezredbe nyúlnak vissza. A kor tanújelét: egy szépen csiszolt kőbaltát gyermekkoromban nagy áhítattal bámultam meg magam is. Régész barátom szíves közlése alapján azt is tudom, hogy az itt talált edények az úgynevezett „zselizi csoport”, s a „lengyeli kultúra” népének ősi életéről vallanak. Kerültek elő kőkori leletek Szobról, Helembáról, Kiskesziről, Bélről, Szakállasról, Viskről, Pereszlényből, Ipolyságról is, tanúsítva, hogy az Ipolynak ezen a szakaszán már a történelem előtti időkben telepedett meg az ember.

Az i. e. 1900—900 között virágzó bronzkorszak, melynek kezdetén előbb a rezet, majd a réz s az ón ötvözetét használták eszközök, fegyverek anyagául, ugyancsak föllelhető az ipolypásztói anyaföldben. 1932 nyarán az egyház kántortanítói lakás építését tervezte a templom mö'götti üres, akáccal beültetett telken. Talajszabályozás közben került csákány alá egy urnaszerű agyagedény (amely megsérült] s egy tálacska. Menyhár János községi tanító a leletről azonnal jelentést tett a fölöttes iskolai szervnek, amelynek jóvoltából a helyszínre érkezett Jan Eisner, a neves pozsonyi régésztanár. A leleteket igen értékesnek találta, s megbízta a kántortanítót, folytassa az ásatást. Menyhár János több, mint tíz sírt vizsgált át. Különböző korokból származó leleteket talált bennük, melyeket aztán Eisner doktor és Baker Béla, a Selmecbányái múzeum igazgatója, régiségük alapján három időrétegre osztottak. Az egyik éppen a bronzkor kerámiakultúráját képviseli. Tárgyai: egy korongon formált, grafitos anyagból készült, égetett, dísztelen agyagedény, szája szélén két apró füllel, oldalán négy dudorral; egy hasonló anyagból készült, de kézben gyúrt, égetett agyagtálacska. A két tárgy a Selmecbányái múzeumba került; néhány további lelet pedig: szép grafitos edények a zalabai határban talált égetőkemencéből, csonttűk, használati tárgyak az ipolypásztói iskola régiségtárába, melyet Menyhár János alapított és gazdagított egy amatőr igazi szenvedélyével. A régiségtár 1944—45 telén, a front alatt szóródott szét, amikor falum lakóit biztonsági okokból elmenekítették; a sok, sok értékes anyagnak ekkor veszett egyszer s mindenkorra nyoma). A feltárt sírokat, melyeknek tájolása kelet-nyugati irányú volt,