Irodalmi Szemle, 1981
1981/8 - Zalabai Zsigmond: Szó, kép, szókép, képvilág
SZŐ, KÉP, SZÖKÉP, KÉPVILÁG* 1. A TRÓPUS MINT A NYELV MINDENÜTT JELENVALÓ ELVE. Azt a (különösen az angolszász újkritika által hangoztatott) állítást, hogy a metafora elsősorban a költői nyelv sajátossága, a legtisztább okfejtéssel a cseh strukturalizmus gondolatmenete hatálytalanítja. Igazat kell adnunk Ján Mukaŕovskýnak, aki úgy véli, a „költői nyelv” mint fogalom csupán absztrakció: egyazon irodalmon belül is többféle, más-más korstílust képviselő költői nyelv alakult ki a fejlődés során; mi több: még az ugyanazon korban élő alkotók stílusa is különbözik egymásétól.1 Következésképpen: a metaforagazdagság vagy szegénység is csupán változata a szüntelenül átrendeződő, bizonyos formaelemeket előtérbe állító, másokat háttérbe szorító, képlékeny, változó költői nyelv(ek)nek. Mukaŕovský szerint nem döntő értékkritérium, hogy a lírikus használ-e metaforát vagy sem, hogy sokat és eredetit ötöl-e ki vagy pedig beéri kevesebbel s az örökölt motívumkinccsel; döntő ismérve viszont a tehetségnek az, hogy a költő átszemantizálja-e, „dezautomatizálja”-e, megújítja-e a köznyelvi szóhasználatban, illetőleg a korábbi irodalmi fejlődésszakaszban agyonkoptatott szavakat, azaz hogy képes-e eredeti funkciójuknak az új szövegegész logikájához illő megváltoztatására.2 Miben rejlik e funkcióváltoztatás lényege? A bühleri ábrázoló, kifejező és felhívó nyelvi funkció mellé Mukaŕovský fölvesz egy negyediket is, melyet esztétikai funkciónak nevez, s melynek sajátossága az, hogy általa a jel mintegy önmagára hívja föl a figyelmet. A szó önmagára utaló funkciója persze más nyelvi megnyilatkozásokban is előfordulhat (pl. viccben, szójátékban), a lírát azonban a funkció túlsúlya jellemzi. Ez mindenekelőtt a nyelvi jelek tudatos egymáshoz szerkesztettségéből fakad, többszörös kapcsolatukból, kölcsönviszonyukból, komplex egymásrahatásukból, melyben szerepet játszik a szavak jelentése, asszociatív köre, hangalakja, az őket egybefogó ritmus, hangszerelés, rím, párhuzam, a megfelelő szóelrendezés — egyszóval minden olyan, a puszta fogalmlságot meghaladó, többletként értékelhető jellegzetesség, amely a köznyelvben s a tudományos nyelvben vagy egyáltalán nem, vagy csupán esetleges, közömbös, funkciótlan elemként nyilvánul meg.3 Ha a költői nyelv (s benne a költői trópusok) sajátosságát, megkülönböztető vonását a strukturáltságban, szövegegészbe-illesztettségben látjuk, akkor a líra metaforái nem szorulnak védelemre sem a szótározódott jelentésátvitelekkel, sem a különféle stílusok mindegyre születő alkalmi trópusaival szemben. (Az alkalmi szójelentéseket az újabb orosz stilisztikák „szemantikai potencionalizmus”, „szemantikai okkazionalizmus” néven emlegetik.4) Nem költői trópusokkal szembeni ellenérvként, hanem puszta ténymegállapításként fogadjuk el tehát azt a tételt, melyet a tudomány és a költészet nyelvének szembeállításán túllépő, korábbi önmagát korrigáló I. A. Richards fogalmazott meg, mondván: a metaforikus gondolkodás a nyelv „mindenütt jelenvaló elve”.5 Meggyőző adatokkal támasztja alá ezt a megfigyelést Károly Sándor. Szavaink általában hajlamosak a poliszémiára, amelynek forrása sok esetben éppen a metaforikus vagy metonimikus társítás. A magyar tőigék átlagos jelentésszáma 2,3; a tőmellékneveké 1,9; a tőfőneveké pedig 11,6. Az, sajnos, nem derül ki e számokból, hogy a poliszémiát milyen arányban eredményezte metaforikus, metonimikus, szinekdochikus jelentésváltozás; ám * Részlet a szerző Tűnődés a trópusokon című monográfiájából, amely a közeljövőben jelenik meg a Madách Könyvkiadó gondozásában. Zalabai Zsigmond
