Irodalmi Szemle, 1981
1981/6 - KRITIKA - Lacza Tihamér: Helybenfutás
nsmnTFnns^ Lacza Tihamér HELYBENFUTÄS Öt esztendeje látott napvilágot Kövesdi János első önálló kötete, az András-napra megjövök című elbeszélésgyűjtemény, amely, őszintén szólva, nem nagyon lopta be magát a kritikusok szívébe. Maradéktalanul tulajdonképpen csak a megjelenés tényének örülhettünk; a könyv egészében véve felemás értékű volt, az írások színvonala egyenetlen, a stílus egyhangú és modoros, a szerkesztés pedig mechanikus és erőltetett. Helyenként egy-egy finomabban megmunkált részlet ugyan megragadta az ember figyelmét, a csalódás érzését azonban ez sem tudta megszüntetni. Kövesdi Jánostól, első írásai alapján, sikeresebb folytatást vártunk. Ezek az elbeszélések egyébként — például a Rekviem, amellyel második díjat nyert egy novellapályázaton, a Ballada egy régi nyárról vagy az Álom a ködbikáról — nem is kerültek be abba az első kötetbe, érthető módon, mivel megbontották volna a tematikai egységet. Most viszont itt vannak Kövesdi János második elbeszélésfüzérében, az Álom a ködbikáról című gyűjteményben, és sajnos, azt kell hogy mondjam, még mindig ezek a tíz évvel ezelőtt született alkotások jelentik a csúcsot Kövesdi prózájában. Ráadásul ma újra olvasva őket, úgy tűnik föl, mintha veszítettek volna eredeti csillogásukból. Egy pályakezdő írónak mindenképpen a becsületére váltak, s ha a kritikusok akkortájt nem tették szóvá a fogyatékosságokat, nyilván tapintatból hallgattak, az eredményesebb folytatásban reménykedve. Ma már indokolatlan a „szelídség”, hiszen szerzőnk két kötetet tett az asztalunkra, s nem fenyeget az a veszély, hogy a túl korán jött szigorú bírálat esetleg megtorpanásra készteti. A címadó elbeszélés szinte mindvégig lendületes, jól szerkesztett írás, a jellegzetes erotikus szimbolikának fontos szerep jut a kamaszfiú lelkivilágának ábrázolásában. Az író helyenként már olyan erős színekkel dolgozik, hogy az egész álom inkább beillene egy nagyszabású látomásnak. Az elbeszélés befejezése azonban félresikerült, az utolsó három oldalon érezhetően megtörik az írás lendülete, a kisfiú felébredésének leírását meg egyenesen elkapkodta az író. Mindazt, amit addig olyan jól sejtett, most magyaráz- gatni kezdi, holott erre semmi szükség, sőt kimondottan fölösleges. Mintha az író elbá- tortalanodott volna munka közben: nem bízott eléggé a saját megjelenítő erejében, nem merte következetesen vállalni az egész rendhagyó konstrukciót, s egy realista befejezést ragasztott a látomás-leíráshoz. Ez egyébként feltehetően alkati fogyatékosság nála, mivel nemcsak ebben az írásában, hanem seregnyi más elbeszélésében is tetten érhető. Nevezhetném akár a szerkesztés zavarainak is ezt a jelenséget, amelynek legmarkánsabb kórképe a Gólyafészek című írásában található. Ez az elbeszélés két különálló részből ötvöződött eggyé úgy-ahogy; az első rész a történet szempontjából alig lényeges, viszont jobban van megírva; a második rész — egy lány és egy fiú egymásra találásának szentimentális és szirupos leírása — szinte olvashatatlan. Ha legalább valamiféle iróniába csomagolná az egészet! — kiált fel önkéntelenül az ember, de a szerző
