Irodalmi Szemle, 1981
1981/6 - KRITIKA - Lacza Tihamér: Helybenfutás
sokkal komolyabban veszi a saját konstrukcióit és kitalált helyzeteit annál, semhogy osszekacsintson az olvasóval. A Szomorú visszhang egységesebben megkomponált írás az ■előbbinél, története viszont ugyanúgy semmitmondó. Egy gyermekekből és két felnőttből álló csoport a főhősnek is tekinthető diplomás férfi szülőfalujának határában csatangol, s közben ezt-azt megtudunk a városba szakadt fiatalemberről, szüleiről, feleségéről. A lélektani alaphelyzet ismerős: a falutól már végleg elszakadt, a városban viszont még csak a helyét kereső értelmiségi dilemmája bomlik ki előttünk egy újabb megközelítésben, Duba Gyula, Gál Sándor után immár Kövesdi jóvoltából. Sajnos, Kövesdi láttatja -ezt a problémát a legsematikusabban, nem is tudjuk hőseinek igazán elhinni, hogy komoly gyötrődés számukra ebben az átmeneti állapotban létezni. S végeredményben az írónak sem tudjuk elhinni, hogy hősei valóban hús-vér, élő emberek; csak kétdimenziós papírfigurák ezek, amelyekkel bármi megeshet, az író kénye-kedve szerint, ámde •ez az olvasónak nem túlságosan érdekes, mert ő csak olyasmire kíváncsi, ami igazi ■emberekkel szokott megtörténni, s ilyet elvétve ha talál e kiábrándító könyv lapjain. A Ballada egy régi nyárról című elbeszélés azon kevesek egyike, melyek kiemelkednek ■e sok alaktalan és szürke írás közül. Hangulatában, feszültségében csak a Rekviemhez meg a címadó elbeszéléshez hasonlítható, s ha helyenként túlírtnak is érzem, cselekménybonyolítását csak dicsérni tudom. Különösen a tehén pusztulásának leírása jól -sikerült. A Nyugtalanságban ismét nyomatékosabban jelentkeznek a szerkesztési fogyatékosságok. Az írás kutató-mérnök főhőse jellegzetes értelmiségi típus, szexuális problémáin kívül azonban csak annyit tudunk meg róla, hogy egy spektrométer meg egy Gregor nevű mérnök a két munkatársa, s ők így hármasban tempósan vizsgálgatják bizonyos anyagok fizikai tulajdonságait. Hogy mi az a nyugtalanság, amit az író az írás ■címében is jelez — csak találgathatjuk. A Játékos vasárnap délután tömör jellemzése körülbelül így hangzana: családi konfliktus, háttérben a társadalommal, melodramatikus végkifejlettel. Az elbeszélés legjobb mondatai a két kisgyerek találkozásáról szólnak, s ha a felnőttek világát maradéktalanul az ő tudatukon keresztül tükrözve ábrázolta volna az író, valószínűleg most sokkal több dicsérő jelzőm akadna a számára. A Sólyom, az égi lovacska lírai címével ellentétben meglehetősen földhözragadt írás, s leginkább ■egy terjedelmesebb riportra emlékeztet. A ló utáni sóvárgás a cselekmény mozgatója, ha ugyan beszélhetünk egyáltalán valamiféle cselekményről. A végét ismét túlmagyarázza, talán éppen azért, mert nem biztos benne, hogy minden lényegeset elmondott-e az elbeszélés folyamán. Az embernek óhatatlanul eszébe jut e fogyatékosság láttán, vajon a szerző nem követ-e el egyfajta erőszakot, amikor mindenáron novellákba, rövidebb elbeszélésekbe gyömöszöli témáit, jóllehet alkatának sokkal inkább a nagyobb terjedelmű műfajok: a kisregény és a regény felelnének meg. (Csak az érdekesség kedvéért jegyzem ide, hogy Kövesdi első könyvét elemző írásomban a kisregény terjedelmű András-napra megjövök című elbeszélésnek ítéltem oda a pálmát.) Nyitott kérdés viszont, hogy lenne-e elegendő energiája az olyan igényes szerkesztéshez, amilyet mondjuk egy regény megkíván. A nyitott sír egy jobb sorsra érdemes sírásó érzelgős története. A készülő sír miatt nézeteltérés támad a falubeliek között, s ezt a konfliktust igyekszik a szerző kihasználni arra, hogy bemutassa a helyi viszonyokat, s főleg, hogy emléket állítson a mindig becsületesen élt derék sírásónak. Az olvasó azonban, úgy látszik, páncélt visel a szívén, mert nemigen tud meghatódni még ennyi rábeszélés ellenére sem. A Hova tűntél, Attila? egy lendületes, s helyenként mosolyt fakasztó monológ, melyből megtudunk egyet s mást egy csinos nő mozgalmas életéről, szerelmi kapcsolatairól. A suta címet viselő Beethoven: Holdfény-szonáta, opus 27/2 főhőse egy értelmiségi, aki elégedetlen egész életével, megundorodott a feleségétől, ráadásul elveszítette a legjobban szeretett lényt: az édesanyját is. Ennek az elbeszélésnek az alaphelyzete, mint ahogy sok más írásáé is, lélektani konfliktusokra épül, az író azonban nem igazi lélekbúvár, ezért történetei rendszerint túlságosan is mesterkéltnek, művinek hatnak. Ahol ábrázolnia vagy tükröznie kellene, csak terjengős leírásokra futja erejéből. Az intellektuális hév is hiányzik belőle, s ez különösen ott jelent problémát, ahol eszmei kérdésekről is szó esik. A már említett Nyugtalanság ban a főhős a laboratóriumban szellemi tevékenységet is folytat; minderről a szerző egy tudálékos újságíró modorában tájékoztat bennünket, nem azt mondja el — illetve jeleníti meg —, ami a főhősben közben lejátszódik, hanem magát a műveletet: a gombok nyomogatását, a grafikonok és a spektrumok szemlélgetését —
