Irodalmi Szemle, 1981
1981/10 - Zalabai Zsigmond: Versszerűség és világkép (tanulmány)
jogukat annyit szenvedett se jelen se történelem most jövök újra kezdet és emlékezet lekaszabolt a föld színéről eltörölt soha nem volt még úgy ahogy szememben még a föld ahol az út pora az ég sara egyetlen azonban biztosan: se jelen se tört élni kell A Cselényi-szövegnek, mint ez talán az idézett részekből is kitetszik, jelentéstanilag két íontos szintje van. Az alapszintre a közvetlen téma (az árvízkatasztrófa) épül rá; a második jelentésszinten pedig, melyet az elevenen széttrancsírozott, vonagló szőhal- maz képvisel, a nyelvromlással, nyelvvesztéssel kapcsolatos gondolatok rendszerét találjuk — mint konnotált, a forma által sugalmazott jelentést. Töprengésre késztető (s szociológusok figyelmébe ajánlható) jelensége a szlovákiai magyar költészet hetvenes évekbeli szakaszának, hogy benne a nyelvromlás, a nyelvi elbizonytalanodás tünetei tudatosan vállalt stílusképző elemmé, poétikai eljárássá váltak. Avantgardista hatás? Neodadaista beütés? A nyelvet szétbontó-összerakó-permutáló lingvisztikái költőiskolák követése? Az is; de egyúttal: realizmus is, egy adott valóságot a maga nyelvi vetületében megragadó módszer is, amely nemcsak Cselényi Lászlóra, hanem más szlovákiai — s hadd tegyük hozzá nemcsak szlovákiai, hanem pl. vajdasági — magyar költőkre is jellemző. Példaként Tóth László Kis levél című versét említhetjük, melyet a költő Domonkos Istvánnak, a Kormányeltörésben című nagy hatású poéma szerzőjének ajánlott, ezzel is demonstrálva azt a köztudott, de az irodalomtudományi komparatisztikában tudtunkkal mindmáig nem vizsgált jelenséget, mely szerint nemzetiségi magyar irodalmak fejlődésében, tématárában, s lám, még stílustárában is, sok a párhuzamos, a rokon vonás. „Sehol nem lenni otthon / s lelni kis haza mindenütt / meghalni belepusztulni olykor / egyszer kétszer többször is naponta I e csöppnyi létbe ...” — ezekkel a sorokkal indul a Tóth-vers, s az egész költeményen végighúzódó főnévi igenevek túlfrekventáltságában, amely tudvalévőén a nem magyaros, az idegenszerű beszédmód egyik legjellemzőbb tünete, ott rejlik, tragikus látomásként, a nyelvi elidegenedettségnek az a foka, amely a költőt, mint verse zárlatában mondja, már előre emlékezteti arra, ami „történni fog”. A formát, stílust, poétikát nem valamiféle laboratóriumi poétika alakítja, hanem parancsoló szükséggel maga a valóság. S ennek esetünkben része az a tény is, hogy a szlovákiai magyar nyelvhasználatnak az öntisztítóképessége, önmagát gazdagító neologizmusa természetszerűen kisebb, mint a magyarországi magyaré, ahogy az is, hogy a közélet, a gazdaságirányítás, a szakmai terminológia nyelve nem magyar, s ily módon nyelvünk vagy csak a familiáris-hétköznapi, vagy pedig csak a publicisztikai- szépírói szinten él, a kettő közötti közbülső réteg pedig, amely átfogja és magyarul tükrözi vissza az élet, a társadalmi lét egészét, hiányzik belőle, illetőleg csökevényes és idegenszerűségekkel terhelt. Ilyen körülmények között a nyelvromlás tüneteit stilisztikummá avató versek mellett föl kell hívnunk a figyelmet azokra a költeményekre is, melyek a bilíngvizmus jelenségéből fakasztanak költői hatást. Varga Imre Oj babiloni torony című versében (mily jellemző, a bibliai mítosz aktualizálásával, már maga a cím is!) szlovák szavakat
