Irodalmi Szemle, 1981

1981/10 - Zalabai Zsigmond: Versszerűség és világkép (tanulmány)

egy tépett, szakadozott, depoetizált szöveget hoz létre, egy, a szabad versnél is szabadabb, a legmerészebb szimultanizmuson és asszociációs technikán alapuló szövegvariációt, amelynek sajátos nyelvi szabályrendszere, olvasási kódja van.

Miben nyilvánul meg e szabályrendszer?

A szavak szintjén többek között abban, hogy Cselényi a szó (a kisebb elem) uralmát hirdeti a kifejezés nagyobb egységei, a szószerkezet és a mondat felett. A szintagmatikus viszonyt megszüntetve, nem-determinált viszonyban sorakoztatja egymás mellé a szavakat, melyek ily módon többféle olvasatlehetőséget is kínálnak, bizonyítva nyelv és jelentés wittgensteini problematikusságát, a szó jelölő funkciójának ambi- és poliva- lenciáját. A „nyelve kiégett gondolat” sorban például a kiégett szó egyszer a „nyelve kiégett”, másszor a „kiégett gondolat” formulává rendezhető; de — figyelembe véve a szöveg következő sorát, s nem feledve, hogy „mozgó” szövegstruktúráról van szó — elképzelhető az alábbi olvasat is: „nyelve kiégett / gondolat: határtalan szoba”.

Gyakran él a költő a fonikus költészet tipográfiai-akusztikai szóbontásaival is, amelyek ugyancsak a többértelműséget hivatottak szolgálni azáltal, hogy egymással össze nem férő minőségeket sűrítenek egyetlen szóba. A paradoxális tapasztalatokat hordozó, kontrasztív gondolatiságú szóbontás példájaként idézzünk most csupán egyetlen sort, amely az elvi és az elviselhetetlen szavakkal való játékból pattant ki: „Ösztöneink értekezlete szí gorúan elvi selhetetlen”. Ezek a szócsavarások különben szervesen illeszkednek az Összefüggések... szatirikus-ironikus szólamába, mi több: a mű világképébe, hiszen a jelenségek áttekinthetetlenségéről, értékambivalenciáról, szkepticizmusról tanúskodnak.

A fonikus költészet fogásaira emlékeztet a lapsus, azaz a nyelvbotlás, a tudatosan vállalt költői baki is, amely ugyancsak szatirikus élt kölcsönöz a szövegnek. A szeretők helyett álló, elégikus hangoltságú szövegkörnyezetben váratlanul felbukkanó „szerzők” szóból előfintorgó groteszkség és irónia, úgy véljük, aligha szorul bővebb magyarázatra.

Sajátos nyelvi, stilisztikai és jelentéstani vonása az Összefüggések.. .-nek az a jelenség is, melyet szótő-, illetve szósűrítésnek nevezhetünk. Az „el él vezeti” sor három szóeleme, megint csak a „mozgó” mű szabályrendszerét követve, egymásba olvad(hat), s a jelentéseknek valóságos halmazát kínál(hat)ja: benne van (benne lehet!) az el, él, elél, élvezeti, vezeti, jelentés is. Az efféle szókombinatorika különféle lehetőségei közül

— s ez már a szöveg befogadásának, értelmezésének körét érinti — persze nem mindegyik mutatja meg önmagát; olyik csak a lehetőség szintjén, másik viszont önmagát határozottan kifejezve van jelen a szövegben.

A szavak után lépjünk egy szinttel följebb, a mondatok síkjába! Cselényi szövegének töredezettsége nem kis mértékben abból is fakad, hogy a költő az igei, de igen gyakran a névszói állítmányokat is elhagyja. Mondatai lekerekítetlenek, elliptikusak; következetesen félbeszakadnak, jelentésüknek szerves része az odaképzelhető három pont, a „szemantikai csönd” is, s így a közlést, a korábbi információt csupán egy csonka mozzanattal, halvány utalással bővítik, eltérően a beszéd elemi, láncszemnyi egységétől, 3 normális mondattól, amely őrzi a kontextus egységét, a közlési folyamat egyenes- vonalúságát. Az Összefüggések... ezzel szemben határozottan arra törekszik, hogy eltérjen az egyenesvonalúságtól, a mondatnak értelmét logikai egységbe fogó, szö-veg- egészt szervező erejét pedig más eszközökkel, pl. motívumvariálással, illetve kulcsszóismétléssel igyekszik pótolni. A szöveg nyitó soraira („Tüsketáj / bűvös jelkép az erdő”) több, mint hatvan oldalnyi távolságból a zárlatban azonos motívumok felelnek („Elindul újra / tüske-rengeteg / erdő förgeteg”): azok után, hogy a kompozíció köztes részében is már számtalanszor bukkantak föl, kialakítva a szöveg jelképi hálózatát.

Az ismertetett nyelvi sajátosságok, mikrostilisztikai jellegzetességek szervesen kapcsolódnak a makrostilisztikai szinthez, a kompozícióhoz is, amely ugyancsak töredezett, hiszen a tematikus egységek, pl. a gömöri, a Duna-táji, illetőleg az ezzel szemben álló párizsi élménykör felbontott, akronikus struktúrában bomlanak ki. Cselényi László nemcsak a lírai vers hagyományos nyelvi szépségeszményétől és „ponť’-idejétôl tér el tehát, hanem a verses epika cselekményszövésének tradicionális vonalától is. A versszerűségnek a XX. század előtt kialakult kritériumait több oldalról támadva, Cselényi olyan „ellenverset” hozott létre, amelyben — legalábbis a csehszlovákiai magyar költészet vonatkozásában — az anyagformálás mikéntje radikálisan újszerű, a komponálás módja,