Irodalmi Szemle, 1981

1981/10 - Zalabai Zsigmond: Versszerűség és világkép (tanulmány)

VERSSZERÜSÉG ÉS VILÁGKÉP

A versszerűség kritériumainak az a gyökeres változása, amely századunk sokféle izmusában (itt most nem részletezendő okokból) végbement, nem hagyta érintetlenül a csehszlovákiai magyar költészetet sem, amelynek néhány művelője, rádöbbenve líránk stílusának másodlagos, utánérzésektől terhelt Jellegére, a hetvenes években csatlakozott a művésziség fogalmát radikálisan átértelmező újabb kori művészethez, lemondva a líra belső ismérvének tartott hagyományos szépségeszményről, megtagadva a kiürült formákat, a szépen csengő, de esztétikailag már kopott poétizmusokat, s vállalva mindezzel szemben egy látszólag stilizálatlan, valójában azonban egy másképpen — modernebbül — stilizált költői nyelvet, egy újfajta, eladdig nem használt kifejező eszközökkel gazdagított poétikát. Az alábbiakban, néhány jellemzőnek vélt szlovákiai magyar vers („szöveg”) kapcsán, a költői stílustár új elemekkel való gazdagodásának a folyamatához szeretnék néhány adalékot szolgáltatni, bizonyítva egyúttal azt is, hogy stílus és világkép, poétika és életérzés, modernség és valóság, az újszerű költői megoldásoktól idegenkedők ellenérzései, ellenvéleménye dacára is, mélyen s a lehető legszervesebben függ össze egymással.

Az első számú adalékot Cselényi László Összefüggések avagy Az emberélet útjának felén című, kísérleti költészetnek joggal nevezhető verskompozíciója, szabálytalan „eposza”, a Nagy László-i, Juhász Ferenc-i hosszúverstől is lényegesen elütő alkotása képviseli, Cselényi, aki, mint maga mondja szövegének egy helyén, e verseket „mind ellenírta”, Mallarmé híres kísérletét újítja fel; Mallarméét, aki a Livre című polifón szövegstruktúrájában nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy a teljességet ragadja meg egyetlen versben, mondván: „A világ azért van, hogy egy könyvbe torkolljon”. A vállalkozás nagysága (lehetetlensége!) eleve megkövetelte a költői nyelv kifejezőképességének növelésére irányuló kísérletezést. A Livre ezért „nyitott” és „mozgó” mű. „Nyitott” ez az alkotás, mert a valóság tárgyai, jelenségei közötti összefüggést az által a stilisztikai-poétikai újítás által próbálja megérzékeltetni, hogy „a nyelvtan, a szintaxis és a szöveg tipográfiai elrendezése nem-determinált viszonyba állította az alkotóelemek gazdag választékát”, következésképpen a jelek mondattani hierarchikus alá- és fölérendeltsége megszűnt, s a helyébe lépő tisztán mellérendelői viszony lehetővé tette, hogy a szavak többféle irányban is kapcsolatba lépjenek egymással, többértelműsítve a jelentést. „Mozgó” annyiban volt ez a szövegstruktúra, hogy — mint Umberto Eco, a fenti idézet szerzője írja — maguk az oldalak is „különböző sorrendben lettek volna egymás után illeszthetők a permutáció törvényei szerint; a könyv cserélhető lapokat tartalmazott volna, amelyeknek bármilyen lehetséges sorrendje mégis kerek gondolatmenetet fejez ki. A költő nyilván nem törekedett arra, hogy minden kombinációval valamely szintaktikailag befejezett értelmet és diszkurzív jelentést valósítson meg; a mondatok és az elszigetelt szavak struktúrája, amely mindegyike képes lett volna »sugal- mazni« és szuggesztív relációba lépni más mondatokkal és szavakkal, tette volna lehetővé, hogy a sorrend minden permutációja érvényes legyen, hogy új kapcsolódási lehetőségeket teremtsen, s ennélfogva a sugalmazott értelem új távlatait nyissa meg”.

Hasonló szándék hívta életre Cselényi László Összefüggések... című kompozícióját is, amely teljesen figyelmen kívül hagyja a „szépség”, a „harmónia” fogalmát, s ehelyett

Zalabai Zsigmond