Irodalmi Szemle, 1981

1981/10 - Duba Gyula: Örvénylő idő IV. (regényrészlet)

felhorkanások, sérelmek és panaszok. A lelkek mélyén élő indulatok lángjai felcsaptak, és megperzselték a valóságot. Kesernyés, fojtogató ízek szöktek az emberek torkába, arcuk kivörösödött. Egyre emeltebb hangon szóltak. Majd bekövetkezett, hogy már nem a felvetett problémákról beszéltek, hanem a maguk igazságát mondták feltartóztathatatlanul, s nem fékezték magukat. Gondolkodás nélkül kimondták minden szót, amit a szenvedély az ajkukra lökött. Már a nyílt lázadás ért bennük, de a volt komisszár nem ismerte fel a veszélyt, nem lépett időben közbe. Vašek néha ránézett, de az nem figyelt oda, hallgatta az embereket, és várta az alkalmat, hogy közbelépjen, és más irányba terelje az eseményeket, levezetve a szenvedélyeket. De elmulasztotta a pillanatot.

Ide jutottunk, gondolta Atya. Ismerem ezeket a hangokat. Ami a szavak értelmén túl bennük van, az az elszántság. Az volt a mi hangunkban is, amikor régen felvonultunk, és munkát, kenyeret követeltünk. Fenyegető elégedetlenség van a hangjukban. Ennyire vagyunk, ide jutott a munkáshatalom!

Látta a felhevült arcokat, és sajnálta, hogy nem ül a színpadon, mert ő tudná, mit kell most tenni. Nem szabad ellenkezni velük, engedni kell, hogy beszéljenek, mondjanak el mindent, hogy megkönnyebbüljenek. Beszéljék ki magukat, s akkor elhalasztani a döntést. Okos és megértő szavakkal befejezni a gyűlést, s megígérni, hogy a vezetőség megoldja a problémákat. De Atya azt is tudta, hogy a volt komisszár nem így dönt. Makacs, kemény ember, azért jött, hogy elrendezze a falu dolgait, és anélkül nem megy vissza a városba. Nem úgy fog viselkedni, ahogy most kellene, s ezzel mindent elront, kirobbantja a nyílt lázadást. Akkor pedig senki sem tudhatja, mi történik.

Közben besötétedett. Meggyújtották a két petróleumlámpát. A járási vezető felemelte a kezét, hogy beszélni akar.

— Csend legyen! — kiáltotta Konárek Juró. — Csend, járási elvtárs beszél!

Nem lett azonnal csend. S egészen nem is lett csend, néhányan még vitatkoztak, és közbeszóltak, amikor a férfi beszélni kezdett.

— Vannak nehézségek ... — Eddig jutott, az első közhelyig.

— Hallottuk már! — Berec Jónás felemelkedett, szemét meresztve, zord arccal kiabálva vitatkozott. — A nehézségekről hallottunk. Nem akarunk hallani róluk. Dolgozunk, mint a barmok, törjük magunkat, de nem látjuk hasznát. Mindent elrontanak a nehézségek. Hát... ne legyenek nehézségek. Milyen vezetés az, amelyik csak nehézségeket teremt? Elvtárs, tudod, mit eszik nálunk a nép? — Halkan, de parancsolóan mondta Kalminak: — Eredj a színpad elé, és zabálj.

. Kalmi felkelt, imbolyogva a színpad elé támolygott, zsebéből söröspoharat vett elő, és beleharapott. Letört belőle egy darabot, és a színpadra köpte. Eltorzult arccal vadul rágta a poharat, az üvegszilánkok felsértették a száját, ajka vérezni kezdett, ropogva tört az üveg a fogai alatt. Egyre köpködte a színpadra a szilánkokat, üvegcserepeket. Régi mutatványát végezte rettenetes arccal, ábrázata egy magából kivetkezett, dühöngő őrült vonásaihoz hasonlított.

— Nálunk az emberek mindenevők — röhögött harsányan Berec Jónás. — Lassan a saját ürüléküket eszik, mint a kutyák.

Döbbent csend lett, csak Kalmi fogai között ropogtak az üvegcserepek. Labanc Jozsó a fal mellett megindult a színpad felé. Nem állták útját, tudták, hogy nem lehet.

— Emberek. — Atya váratlanul felkiáltott: — Emberek ...

Mindent elrontanak, mondta magában a tanító, már nem állnak meg, és elvesznek. Nem tudják, hogy nincs igazuk! Megmondhatnám, hogy nincs igazuk, bár úgysem hallgatnának rám.

Kalmi egyre rágta a poharát, a komisszár és Vašek megdöbbenve nézték. Ilyen mutatványt még nem láttak. Nem is láthattak, mert ezt egyedül Kalmi tudja, senki más a környéken, ahogy csípős csalánnal vagy mácsonyatövissel sem veri ki más olyan véresre a kezét, mint ő. Vagy talán a járásiak láttak már felnőtt férfit, aki cserebogarat harap ketté, békát tép szét, és legyet nyel?

Ördögi ötletet eszelt ki Berec Jónás. Jobb eszébe sem juthatott volna: Kalmival tenni nevetségessé a falu helyzetét. Pokoli gondolat összefüggésbe hozni Kalmi „mutatványát” azzal a ténnyel, hogy az embereknek jóformán nincs mit enniük. A járási vezető tehetetlenül nézte, ahogy a legény idétlenül vigyorogva és makogva, majd rémítő grimaszokat vágva rágja az üveget, lekonyuló bajuszhoz hasonló vércsíkok fogják körül az állát, s szemben vele sokan már állnak, hogy jobban lássanak. Hallgatnak, és várják, mit