Irodalmi Szemle, 1981

1981/10 - Rácz Olivér: A lótuszevők szigetén (elbeszélés)

— Holnapra talán eláll — vélte a pincér. — Lehet, hogy holnapra újra felmelegszik az idő, és monsieur majd úszhat egy nagyot a tengerben —- mondta biztatóan. — Egykét nap, és a tenger vize is felmelegszik.

— Ha nem melegszik fel, akkor is maradok még — mondta a férfi megnyugtatóan, mert mulattatta a pincér buzgó igyekezete. — Ne féljen, nem szököm meg. Hiszen csak tegnap érkeztem.

— Akkor jó — mondta a pincér hálásan. — Akkor nagyon jó. Monsieur igaz jó barátja Tunéziának és a mi szép szigetünknek. Un vrai ami du------E

lhallgatott, mert az öreg arab kétszer-háromszor rávert a hangszerére és hangosan kérdezett valamit.

— Azt kérdezi az öregúr, daloljon-e még valamit? — tolmácsolta a pincér. — Valami szépet a hős Khair ed-Din korából?

— Köszönöm. Mondja meg a mesternek, hogy nagyon szépen énekel és nagyon szépen játszik, és én nagyon gyönyörködtem az előadásában. Mondja meg neki, hogy nagyra becsülöm a művészetét. Mondja meg neki, hogy sajnos, nem értek eléggé arabul, hogy megérthessem a dalát a nagy Khair ed-Din hősi tetteiről. De így is nagyon szép volt. Nagyon szép volt, és én nagyon köszönöm — mondta, és bankjegyet csúsztatott a pincér kezébe. — Adja ezt oda neki, és mondja meg, hogy nagyon köszönöm. Mutta sakker — nagyon köszönöm.

Ültében többször egymásután meghajolt az öregúr felé, s az öreg arab mindannyiszor ünnepélyesen viszonozta, kínosan ügyelve rá, hogy az utolsó meghajlást ő végezze a külföldi monsieur előtt.

— Köszönöm — mondta a férfi a pincérnek is. — Holnap újra maguknál vacsorázom. És akkor majd újra, örömmel meghallgatom az öregurat. Mondja meg neki.

Barátságosan kezet rázott a pincérrel: a pincér tüntető udvariassággal az ajtóig kísérte.

Odakint valóban enyhült a szél ereje; már nem fújt annyira csípősen. A férfi megállt az ajtó előtt, az égboltot és a csillagokat kémlelte. A csillagok valószínűtlen, tiszta fénnyel ragyogtak: a férfi szerette Tunézia csillagait. Un vrai ami de la République Tunésienne, gondolta enyhe öngúnnyal. A szálloda parkolója felé sétált, ahonnan már oda hallatszott a tenger zúgása. A parkolón egyetlen gépkocsi várakozott a sötétben: a szálloda körül csak minden második-harmadik lámpa égett ezen az elhagyatott éjszakán. A férfi futva szemügyre vette a kis, piros kétszemélyes sportkocsit, aztán újra felpillantott az égboltra. Talán csakugyan melegebb lesz holnap, és délben valóban úszhatom egyet a tengerben, gondolta reménykedve, miközben egy pálmafa derekának támasztotta a hátát és lehajtott fejjel hallgatta a tenger mormolását.

Az étterem lengőajtaja hevesen meglódult: karcsú, farmernadrágos, lófarok frizurás nőalak lépett ki rajta. A lány kezében piros sportszatyor himbálózott, s ezzel úgy festett, mint valami vakációzó, öntudatos, gondtalan diáklány. De a férfi a sötétben is felismerte: a kis hastáncosnő volt.

A lány a kis sportkocsihoz sietett, kinyitotta az ajtaját, az ülésre hajintotta a sportszatyrot. Akkor vette észre a férfit. Tétován feléje fordult, kíváncsian végigmérte, a szemén meglátszott, hogy ő is felismerte a férfit.

— Valami baj van? — kérdezte halkan, bizonytalanul. — Elveszített valamit, monsieur? Avez vous perdu quelque chose? ... Aztán angolul is megkérdezte: — Have You lost anything?

Lassan a férfihoz sétált, a kezében apró zseblámpa fénye villant fel.

— Segíthetek? Elveszített valamit?

A férfi elmosolyodott a sötétben.

— Igen, kedves — mondta az anyanyelvén. — Az ifjúságomat...

A lány értetlenül nézett rá.

Ekkor a férfi angolul, majd franciául is megismételte. — Oui, chérie; ma jeunesse ...

A lány halkan, dallamosan felnevetett.

— A lótuszevők szigete pontosan erre a célra szolgál — mondta kedvesen. — Itt az emberek általában megtalálják az elvesztett fiatalságukat. De önnek még nincsen rá oka, hogy a fiatalságot sirassa, monsieur.

— Ön nagyon kedves, mademoiselle. Ön nagyon kedves, és nagyon szépen táncol.