Irodalmi Szemle, 1981
1981/10 - Rácz Olivér: A lótuszevők szigetén (elbeszélés)
A lány arcán látszott, hogy örül a bóknak. — Párizsban tanulok — mondta büszkén. — Párizsban? Arab hastáncot? — Ö, dehogy — mondta a lány sietve. — Művészettörténetet és koreográfiát. Még egy évem van hátra. Remélem, sikerül majd Párizsban szerződést kapnom — mondta magabiztosan. — Addig itt végzem a kötelező gyakorlatot. A jóvő hónapban megyek vissza, Párizsba. Imádom Párizst. A Szajnát meg a Boul’ Mich’-t meg a Montmartre-t meg a Quartier Latin-t meg az egészet... önfeledten dudorásznl kezdett valami egyszerű, kis francia dalt, aztán váratlanul a férfira pillantott. — Sokat fecsegek, ugye? Tudja — közölte bizalmasan —, mi egy kicsit mindnyájan bolondok vagyunk itt, Odüsszeusz fehér szigetén ... — Ezt még nem vettem észre — mondta a férfi tiltakozva. — Ellenkezőleg: ma a szúkokban kóboroltam, és azt tapasztaltam, hogy a dzserbaiak nagyon józanok és céltudatosak ... — Ö, ez csak a látszat — legyintett a lány könnyedén. — Az üzlet — üzlet: valamiből élni is kell, ez csak természetes. De alapjában véve mi itt csak fecsegünk, álmodozunk, legendákat szövünk magunk köré. Tuniszban Kartágó és Didó királynő legendáit, mi- Odüsszeuszét, El Gribán — ez is itt van Dzserbán: ott élnek a dzserbai zsidók és őrzik a két és félezer éves zsinagógájukat és várják a Messiást. .. Járt már El Gribán? Ha akarja, holnap elviszem oda a kocsimon — érdemes megnézni. Ö, nekünk itt semmi bajunk a zsidókkal — nekik sem velünk. Már megint összevissza fecsegek, ugye? De hát én nagyon szeretem Dzserbát... — Bizonyára Dzserba is nagyon szereti önt, mademoiselle — mondta a férfi udvariasan. — Tessék? Ű, igen. Pedig én igazából nem is vagyok dzserbai, tudja? — csacsogott a lány. A férfi élvezettel hallgatta: a lány szavai olykor úgy hatottak, mint egy jómodorú nyelvkönyv szépséges társalgási gyakorlatai, s ez még bájosabbá tette. — A szüleim Kairuanban, a szent városban élnek. Az apámnak van ott egy kis kastélya —, ó, igazából csak mi nevezzük kastélynak; voltaképpen csak egy egyszerű, szerény kis villa. A nagyapám még parancsőr tiszt volt a bej testőrségében, tudja? Napja nagy részét a Bardóban, a bej székhelyén kellett töltenie; ezért építtette a nagyanyámnak azt a kis kastélyt Kairuanban. Ott töltötte minden szabad idejét. Az lett a családi fészkünk. De van egy kis házunk Tuniszban, a Habib Burgiba sugárúton is. A férfi kezdett egy kissé szédelegni, mert a Habib Burgiba sugárút Tunisz legelőkelőbb negyedét szelte át, remek mór-arab palotasorokkal, s a férfit önkéntelenül megbabonázta a kis piros sportkocsi, a feszes farmernadrág, a lófarok-frizura és a piros sportszatyor mögül előtündöklő, előkelő családfa. — ön hosszabb ideig marad Dzserbán, monsieur? — kérdezte a lány kíváncsian. — Néhány napig, mademoiselle — mondta a férfi bizonytalanul. — Ö, akkor még bizonyára találkozunk többször is. És holnap elviszem El Gribába és a többi helyekre. A lány oldalt hajtotta a fejét, szemlátomást tűnődött valamin. Aztán váratlanul megkérdezte: — Igazán tetszett a táncom? — Igen, mademoiselle — mondta a férfi —, nagyon tetszett. Ön gyönyörűen táncol. — Tudja mit? Ma még két helyen kell fellépnem. Nem akarná még egyszer megnézni? A táncomat? Ha akarja, jöjjön velem. Most Guellalába megyek, ahol a híres guellalai gerencsér mesterek élnek, tudja? Ha akarja, holnap az ő műhelyeiket is meglátogathatjuk. Meg a mellitai szőnyegszövőket. Akarja? Mellitában is fellépek, de ott csak kisegítő szám vagyok. Ott ma egy híres egyiptomi hastáncosnő a fő műsorszám. Gyönyörűen táncol. Szebben, mint én. Nekem — mondta bizalmasan — nem elég nagy hozzá a hasikám, hogy igazi hastáncosnő legyek. De nem is akarom, hogy nagyobb legyen — mondta komolyan, és gyöngéd szeretettel a feszes farmernadrágból alig kidomborodó kis hasára illesztette a két tenyerét. — Velem tart, monsieur? Szeretem az európaiakat — mondta egyszerűen.
