Irodalmi Szemle, 1981
1981/10 - Koncsol László: Mélyszürkében (vers)
KONCSOL LÄSZLO Mélyszürkében Sz. M.-nek Neorealista rendezésben folyt le az egész. A sötétszürke fény, az évad (olvadás, hófoltokkal), a mocskos fellegek, a szétnyomott út, a medréből kilépett árok, a ködszitálás, az egymásból nyíló kátyúk, a sár. Félénk függönyrésben viasz arc, a palánk hézagában a látótéren átlépő sötét férfiak, egy deszka görcslikában a fegyverek, egy sövény vesszőközeiben a keresztül-kasul földarabolt valóság, egy tető zsindelyrései, bennük a tarkók, a fejtetők, a vállak, egy kapubálvány, mögüle egy-egy tarisznya, lecsukló arcéi, csüngő bajusz, egy szekér fedezéke, innen csak a sárcuppogás, a fröcskölő víz, egy-egy szitokszó, egy csipkefüggöny, mögüle százakat fog be a tekintet, arc elé kapott fekete kendő, kint az utcán, szemtől szemben a teljes borzalommal, egy kútkáva mögül: deréktól fölfele minden, eperfa törzse mögül egy-két elorzott pillanat, száraz élősövény vesszőközei: rácsok, kitárt fészerajtó repedése: innen a mellkasok, az arcok, karonülő gyermek mint eleven pajzs mögül: a nyitott udvaron egy nő, farakás szélárnyéka mögül: kerítés fölött ingó fekete kucsmák. „Az ott a deszka likacsában egy kisfiú szeme lesz“, gondolta a fiatal rab, „gallyért-forgácsért szalaszthatták, amikor ide értünk, így lestem én is, kisfiú, deszkalikakon át a lobogó méneseket. Az a viasz a firhangok közén egy öregasszony arca. De mennyi, mennyi rémület! Az meg ott fönn, a zsindely foghíjában biztosan szökevény. Igaza volna? Jaj, ki tudja, kit hol ér utol a végzet, kit miben hemperget meg, s mi célból!“ Lestem a vonuló férfitömeget, a feketét a sok árnyalatú szürke metszővonalán, a szín-esszenciát,
