Irodalmi Szemle, 1981
1981/9 - KRITIKA - Alabán Ferenc: L. Gály Olga: Szívdobogás
fogalmazza a Másként minek?-ben, mély hitét önvallomásként nyújtja az olvasónak: „Csak az szeressen engemet, / ki elhiszi, hogy szeretek, / ki mélyre néz, és mélyre lát, / és keresi a lelkemet.” (Csak az szeressen). József Attilának, a nagy példaképnek sorai jutnak eszünkbe akaratlanul: „Csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret...” Attetszően tiszta, közérthető, az elvontat és bonyolultat messziről kerülő költői életérzés ölt verstestet, hagyományos műfaji formában. A letörtség és megfáradás időleges jelleget kap, a tett, a harc, az újrakezdés győzedelmeskedik a lemondás felett: „Az életet / a gyász helyett / tíz másikért kell / végigélnem... S ha nem bírom — / csak az élet fog / megelőzni.” (Tíz másikért). Az egyedüllét és alkotás perceiben „a múló idő gyorslábú őrsége / minden órában puha talpán lépve / cserél helyet” emlékezetében s idézi az elmúlt éveket, gyakran az ifjúságot (Drága órák). A múlt azonban nem köny- nyed és vidám, de súlyos emlékektől terhes, „elvetélt nehéz álom”, melyet a jelen mint „könnyű ébredés” váltott fel (Közel a víz). L. Gály összegező versei az értelem tárgyilagos megfigyeléseinek, a letisztult látásmód oldott lelkiállapotának, az emberszeretet érzéseinek szintézisei, melyekben egyaránt formát kap a gyöngédség és finomság, s az élet törvényszerűségeinek átélése a légies tisztaság és az élet harcainak keménysége szelídül emberivé. A líra feloldódását a külvilágban való feloldódás érzése hozza meg, de ez nem a „Szívekről görgetni követ. / Minden lenni valakinek” (Másként minek?) korábbi igénye és felismerése már, hanem teljesebb érzés, mely az élet áramlásában jön létre újabb felismerésként. Az elmúlásban figyelmeztetést és rezignációt is jelentő, egyben lemondó, ismét József Attila egyik kései verse gondolatának ellentétesen fordított asszociációját sejtető sorok passzív azonosulása azonban nem jelenthet költői, alkotói perspektívát: „Vigyázz! Már lesben áll a tél. / Fedelet, házat álmodj inkább / didergő tenmagad köré.” (Gyenge órán). A „tűzhelyet, családot / már végképp másoknak remélő” emberköltő kettőssége: a jelennel való határozott szembenézés, s a jövő szépségének hite jelentheti a teljesség-akarást. L. Gály Olga is érzi ezt, mert olyan költő, aki nem szenveleg, hanem valóban megharcolta a maga harcát, a számára valóban kikerülhetetlen törvényt teszi magáévá, szelídíti emberivé verskötetének utolsó költeményében: „Csupaszon, mint egy újszülött, vért nélkül, mint ókori isten, megyek az új tavasz elé. Nézzétek, ez most minden kincsem: a dallá szépült zokogás, s az ökölből simult tenyér. E két tenyérrel fogom át a világot, mely belefér.” (Vért nélkül) Ez jelentheti L. Gály Olga nem dúsan virágzó, de legjobb értékeiben áttetszőén tiszta költészetének igazi kiteljesedését. A mennyiségileg viszonylag szerény, érzelmileg annál telítettebb eddigi költői életmű az évek folyamán tartalmi-eszmei tisztuláson esett át. E formailag is fokozatosan fejlődő líra legsikerültebb darabjaiban a költőnő teljes emberi mivoltával oldódik fel. A nyíltság, azonosulás és személyes hitvallás, a szépség és valóság iránti érzékenység a legfontosabb hatóereje ennek a költészetnek. A tárul- kozás és hittevés szinte mint nyilvánvaló járulék azonban csak akkor jelent igényes megvalósulást, ha a költeményeknek kellő mélységtartalmuk van, s a művészi valóság- hűség is maradéktalanul realizálódik. Akadnak olyan példák e kötetben, ahol az egyes versrészek, sorok művészietlensége lehúzza az egész verset, a formai kötöttséghez való ragaszkodás esetenként erőltetett tiszta rímeket és asszonáncokat eredményez, melyek rontják a természetes művészi hitelt. A pátosz és a jelszavas megállapítások frázist hoznak létre, s előfordul az is, hogy elvont fogalom bevitele a versszövegbe nem párosul kellő képszerűséggel. L. Gály Olga gyűjteményes kötete versanyaga minőségében ha nem is jelent kimondottan új gondolati-esztétikai értékeket a csehszlovákiai magyar költészetben, sajátos életszemléletével és etikájával vitathatatlanul színesíti annak skáláját. (Madách, 1981)
