Irodalmi Szemle, 1981

1981/1 - KRITIKA - Cselényi László: Radar

A Tiszatáj októberi száma Csoóri Sándor megrendítő esszéjét közli, A magyar apokalipszist. Csoóri, tudjuk, egyik nagy mestere a mai magyar esszéírásnak, ám ez az írása, minden eddigi ilyen jellegű kísérletét, még a Tenger és diólevél címűt is túlszárnyalja.

„ Mi lett volna, ha a nemzet tudatában időben, vagyis azonnal végigsöpörhetett volna az egész fölfoghatatlan apokalipszis? A negyvenfokos hideg? A bűntudat hóvihara. A százezer mellkasból elfogyó szusz? Mi lett volna, ha a tarkónlőtt munkaszolgálatosok, előrebukva, mint a fagy prófétájához esdeklő mohamedánok, téli kísértetként megjelentek volna fönt a kormányzói palota körül negyvenhárom januárjában-februárjában?” — kérdezi Csoóri rögeszmésen a második doni hadsereg tragédiájáról s ennek szükség- szerű következményeiről, Magyarország második világháborús szerepéről s ennek következményeiről szóló írásában, s mi újra kényszerülünk végiggondolni ezt a borzalmas magyar apokalipszist, amelyről, valljuk be, nemcsak a kortárs magyar írók tudtak vajmi keveset, ahogy Csoóri állítja, hanem mi, az utódok is csak lassan, kínos-keservesen tudhatunk meg ezt-azt, többek között tán azért is, mert az egyre gyérülő túlélők között alighanem sokan vélekednek úgy, mint „az a jobbágykalapos tanyasi ember, aki lefagyott lábujjai miatt sántikálva jár az eső-harmatos fűben, s ha röstellkedik is gyávasága miatt, belül nyugodt: nemcsak az igazat hallgatta el, hanem a tényeket is. A szörnyűségeket egyedül élte át, egyedül hordozza negyven éve, egyedül is akarja a föld alá vinni”.

AZ EGYETLEN METAFORA FELÉ

„Az egész Prae-ügyben engem kezdettől fogva egy távolról idehullott, itt sosem látott dolognak a bepottyanása izgatott s mulattatott a legjobban. Hogy állja körül a törzs a csodálatos követ? Hogy helyezi el a felénk is számontartott jelenségek között? Mit szólnak hozzá az egyházfők, mit a csillagtudók? A Prae erényei és hibái egyaránt alkalmasak voltak, hogy szellemi életünk bizonyos irányú készületlenségét föltárják . . . Magyarország és a Prae bohózatnak nem volt utolsó, s nehéz volt megmondani: mi volt utolsó, s nehéz volt megmondani: mi volt mulatságosabb benne: a megrököinyö- döttek természetes dühe, vagy a sznobok természetellenes zavara.”

Ugyancsak Németh László írta 1936-ban ezt a passzust Szentkuthy Miklós akkoriban megjelent „regényéről”, a Prae-ről. Négy és fél évtized telt el pontosan s a Prae-ügy máig ott tart, ahol annak idején tartott. Pontosabb: máig ott tartott. Mert az elmúlt évben csoda történt, s a Prae újra megjelent. A Prae-ügy persze tovább kísért. Az újra megjelenése óta eltelt egy esztendőben is alig-alig írtak róla, s ha írtak is, lásd Somlyó György cikkét az Élet és Irodalomban, többnyire az utólagos sajnálkozás s a kivételes, ám rendhagyó monumentumnak kijáró ámulat hangján írtak. Igaz, előbb már Vas István tanulmánya s Pomogáts Béla munkája a Szent Orpheusz breviáriumáról törték a jeget Szentkuthy előtt, ám magáról a Prae-ről, amely meggyőződésem szerint messze kimagaslik az egész Szentkuthy-életműből, hozzá méltó tanulmány most jelent csak meg, az Oj írás novemberi számában Bata Imre tollából. Címe: A regény regénye, a Prae. Bata, már méreteiben is jelentős írása a kivételes műnek kijáró elmélyedt taglalás. Jelen sorok írója csak bámulattal tud adózni irodalomtudós kollégáinak és barátainak, többek között épp Bata Imrének is: aki így bele tudja élni magát egy szuverén világba, egy a sokévi átlagtól merőben eltérő életműben, annak teljesítményét bizony csak elismerés illetheti.

„Jönnek és mennek a divatok, mint vízáradások, de a maradandót nem sodorják el a helyéről — írja Bata. — A Prae is a helyén áll, megőrizte magát a jövő nemzedékek számára, érintetlen maradt a feledettség burkában, s titokleplét az idő majd csak föl- lebbenti.”

Valóban elképesztő bohózatnak minősíthető az, ami Szenkuthy Miklóssal az elmúlt félévszázadban történt, s nevezetesen éppen ezzel a legjobb „regényével”. Pedig Babits és Halász Gábor, Németh László és Vas István tették le mellette az voksukat, s a Prae mindmáig olvasók és irodalmárok ismeretlenje maradt. Igaza lett Németh Lászlónak: „a felénk is számontartott jelenségek” közül megvádolták Joyce-plagizációval, Proust-remi- niszcenciákkal, csak épp az nem jutott jóformán senkinek sem eszébe, hogy a Prae esetleg szuverén, senki és semmi mástól nem függő alkotás is lehet. A század egyik