Irodalmi Szemle, 1981
1981/1 - KRITIKA - Cselényi László: Radar
nagy regénye. Mert hogy az, bizonyítja az elmúlt ötven esztendő, amely mit sem ártott neki, a megidézett tanúk s maga a puszta tény, hogy újra napvilágot látott. S ha azt állítjuk, hogy századunk egyik nagy „regényéről” van szó (noha a regény terminust, érthető okokból joggal tesszük macskakörmök közé) s föltesszük, hogy ezúttal valóban komolyan gondoljuk meghatározásunkat s nemcsak a mifelénk oly gyakori s éppen a Prae-től oly idegen szalmaláng-lelkesedésről van szó, akkor bizony igen nagy dolgot állítunk: hisz van-e egyáltalán magyar regény, amelyet európai mércével lehet mérni? Mindenki tudja, hogy nincs. Nem lehetett, a pillanatnyi sikerek ellenére, sem az Iszony, sem A feleségem története, se Déry regényei. A Prae (egy terjedelmes részlet francia műhely-fordításának — Philippe Dóme és Papp Tibor munkája — kivételével) mindmáig nem jelent meg egyetlen világnyelven se, mégis bizonyosnak tűnik immár, hogy azoknak van igazuk, akik Bata Imrével együtt vallják, hogy „Kafka és Musil, Proust és Joyce után és Michel Bútor kísérlete előtt, ott van a Prae”. Legfeljebb azt tehetnénk még hozzá, hogy Az eltűnt idő nyomában kivételével inkább mellettet írhatnánk az után helyett, hisz köztudott, hogy Kafka vagy Musil művei csak jóval megírásuk (s így a Prae megjelenése) után váltak közismertekké és világsikerré. Ilyen meggondolásokkal méltán állíthatjuk, hogy a Prae egy sorba állítható, akár időrendileg is, századunk prózájának alapműveivel (soroljuk csak fel őket, hisz nincsenek olyan sokan: Proust, Joyce, Kafka, Musil, Faulkner, Beckett, Thomas Mann, Gorkij, újabban a Száz év magány), s ha nincs európai színvonalú hagyományos regényünk, legyünk büszkék arra, hogy van európai rangú modern prózánk. Ezt tudomásul nem venni még egy, a magyarénál jóval gazdagabb irodalomban is mulasztás, a magyar irodalomban megbocsájthatatlan bűn. Mivel vigasztalhatjuk magunkat mégis? „... e közeggel szemben a Prae toleráns, csöndesen várja az idejét — írja Bata. — Várakozik, mert van mire várni neki. Várja azt az új kultúrát, amelyet kifejezetten kísérletes (ezoterikus!) körülmények közt elgondolt. Az elgondolás nem kerül ellentmondásba azzal, amit — jobb szó híján — egyetemes emberi fejlődésnek mondunk, s megvan a maga labirintikusan bonyolult gyakorlati útja. Akik találkoztak már a Prae- vel, s valóban találkoztak, azok éppen ezért tartják olyan nagyra. Mert — merjük csak kimondani! — a Prae egy zseniálisan ifjú szellem remekműve, amellyel bensőséges kapcsolatba kerülni kivételesen hasznos szellemi gyarapodást jelent.” Vigasztalhatjuk magunkat továbbá a puszta ténnyel, hogy a Prae végül is, noha csak félszázad múltán, de újra kapható. Még ennél is fontosabb; hogy frissnek, elevennek bizonyult. Paradoxonnak tűnik tán, de igaz: frissebbek elevenebbnek, mint megírása idején. Miért? Azért, mert a modern próza világviszonylatban is (hát még magyar viszonylatban!) ma érte csak utol a századelő nagy mestereinek a gondolatát (lásd A tulajdonságok nélküli embernek minapi magyar kiadását!). Nagyobb kérdés, hogy az utódok, a sorjázó friss nemzedékek tudnak-e méltóképpen sáfárkodni ezzel a „hagyománnyal”? Tudjuk, a magyar próza egyre meredekebb csúcsokat hódít meg s tán először a magyar literatúra hét évszázados történetében most van egy olyan ifjú nemzedék, amelynek a prózája a valóban izgalmas, nem a költészete, ám mintha még ők seon értették volna meg Szenkuthy gondolatát: a Péterek (Nádas, Lengyel, Esterházy, Hajnóczy) inkább az ottliki, Mészöly Miklós-i eszményeket folytatják, mintha Szentkuthyt még ők sem bírták volna mindmáig megemészteni. VÉGÜL Hat-hét esztendeje, közvetlen azután, hogy a Weöres Sándorékkal való interjút csináltam, megkértem Bata Imrét (ő eszközölte ki számomra, Weöresék famulüsaként a látogatást), hozzon össze Szentkuthy Miklóssal, csinálnék vele is egy interjút. Akkor olvastam el éppen a Praet, s tudtam, hogy jó ismerősök, szomszédok is talán, s Bata örömmel vállalta a közvetítést. Mégsem lett belőle semmi, mert Imrének más teendője akadt, s az még hagyján, hogy rólam elfeledkezett, de megfeledkezett a Mesterről is, aki úgy tudom, dúlt-fúlt méltó haragjában Batára is, de gondolom, rám elsősorban, a hívatlan riporterre, aki fél napon át várakoztatja hiába. Mindmáig fájlalom, hogy nem sikerült akkor ez a találkozás. Helyette, vigaszként magamnak, megírtam ezt a Szentkuthy-
