Irodalmi Szemle, 1981

1981/9 - KRITIKA - Lacza Tihamér: Egy műfaj ébresztése

Is figyelemre érdemesíthető novella- és elbeszélésirodalmunk ugyanakkor jó, ha feleannyi idős; tizenéves csupán.” Csak sajnálhatjuk, hogy az egyes írások után nem szerepel a keletkezés éve; ez ugyanis jól demonstrálná az antológiaszerkesztő vélekedését, aki zömében olyan írásokat válogatott be a kötetbe, amelyek az elmúlt másfél évtized során keletkeztek. Az persze már egy másik kérdés, hogy mennyiben helytálló ez a nézet; nem történt-e esetleg — merő elfogultságból — méltánytalanság olyan írókkal, akik az ötvenes években jónevű novellistáknak számítottak, csak időközben elhallgattak, netán meghaltak?

A Családi Krónika — lévén a legjobbaknak tartott írások gyűjteménye — természetesen inkább leplezni, mint mutogatni kívánja azokat a fogyatékosságokat és hiányosságokat, amelyeket a csehszlovákiai mcgyar novellákkal kapcsolatban emlegetni szoktunk. Egy-két lényeges negatívum azonban így sem maradhatott rejtve a fürkésző szemek elől. Itt van mindjárt a műfaji besorolás kérdése. A szó valódi értelmében vett novella

— tömör, feszültségtől vibráló, poénra épülő írás — nagyon kevés található a kötetben (Fülöp Antal írásai, Kovács Magda Fekete szél című alkotása és Rácz Olivér Vidéki szálloda című novellája), inkább a terjengős, helyenként túlságosan is kényelmesen hömpölygő elbeszélések dominálnak, némelyikük már kisregény-terjedelmű. Vannak aztán novellaszerű írások is, ezek külső jegyeikkel mintha a valódi novellát formáznák, csak éppen a kellő Írói fegyelem hiánya folytán felemásra sikeredtek (Egri: A máglya, Szabó Béla: A szentkép, Bereck: Biliárd néhány hős emlékének, Kovács Magda: Én, a csillagbognár). Hogy ezekben az esetekben nem tudatos írói eljárásokról van szó, azt az említett írások szerkezetének aránytalanságai és egyéb formai és esztétikai fogyatékosságai is bizonyítják.

Sajátosan gyenge pontja a csehszlovákiai magyar novellának a lélek- és jellemábrázolás is. Az írók rendszerint nem megjelenítik, hanem csak leírják mindazt, ami a hősben végbemegy, ezáltal papírmasé figurává degradálják őt, akinek a sorsa teljesen közömbössé válik az olvasó számára. Az még a szerencsésebbik eset, amikor a mozgalmas cselekmény ellensúlyozni tudja a hiányosságokat, de ilyenkor meg az szokott történni, hogy a hőst egymást kizáró tulajdonságokkal ruházzák fel, lapos közhelyeket adnak a szájába stb. A papírhősök egyik jellegzetes képviselője az, amelyiket létrehozója érzelmes, nagy szenvedélyekre hajlamos, de szenvedni is tudó lénynek képzelt el, aki rendszerint megfogalmazza az író erkölcsi krédóját, s szükség esetén meg is hal, hogy egy másik történetben, tiszta lappal újra kezdhesse.

Igen gyakran nemcsak a hősök hasonlóak, hanem a helyzetek és a helyszínek is. Duba Gyula itt szereplő szinte valamennyi írásában felbukkan a szülőfalu határának képe, s vannak motívumok, amelyek helyenként ismétlődnek. Ennek ellenére Duba hősei — pontosabban: állandó főhősei, az író alteregói — talán a legmarkánsabban megrajzolt alakok közé tartoznak a kötetben, jóllehet mozgási lehetőségeiket az író maximálisan korlátozza, inkább egyfajta belső szemlélődésre, meditációra kényszeríti őket, aminek következtében szinte elveszítik fizikai kiterjedésüket, hús-vér szerkezetüket és átalakulnak szimbólumokká. Ezek után a történet két síkon fut tovább; az egyik a konkrétumok, az elsődleges formában tükröződő tárgyak és jelenések síkja, a másik pedig egy virtuális sík, amelyen az érzelmek és érzések szimbólumokba rejtőzve bukkannak fel mintegy a konkrétumok visszaverődéseként. Duba paradox módon ott a legelmélyültebb, ahol a legkevesebb filozófiával traktálja az olvasót és több teret enged a képzettársítások számára.

Duba azon kevesek egyike, akik mai témájú darabokat is írnak. Rajta kívül csak Grendel Lajost, Kovács Magdát és Bereck Józsefet említhetem még, a többiek írásai vagy a múltban játszódnak (a második világháború idején, illetve az azt követő, megpróbáltatásokkal és szenvedésekkel teli esztendőkben), vagy egy közelebbről meghatározhatatlan korban. Rácz Olivér itt olvasható elbeszélései, az Iskola a telepen című nem túlzottan sikerült írása kivételével, a második világháború idején, méghozzá katonai környezetben játszódnak. Vitathatatlan, hogy mind a három a legjobb Rácz-elbeszélések közé tartozik, de én egyik vagy másik helyett inkább azokból a parabolisztikus történetekből választottam volna, amelyek az 1976-ban megjelent Alom Tivadar hadparancsa című elbeszélésgyűjtemény második részében találhatók.

Rácz Olivér egyébként sajátos stílussal is rendelkezik, amelyet tudatosan ápol és fejleszt, s ez azért is szót érdemel, mert nem nevezhető tipikusnak. A szerzők többsége