Irodalmi Szemle, 1981

1981/9 - KRITIKA - Lacza Tihamér: Egy műfaj ébresztése

ugyanis megelégszik a szabatos, stilisztikailag megfelelő, sallangmentes fogalmazással, a nyelvben rejlő energiákat nem óhajtja kamatoztatni, annak ellenére sem, hogy ezzel hangulatilag esetleg gazdagítaná a művét. Ez a már-már puritán egyszerűség leginkább Duba prózájára jellemző, a hangulati elemeket viszont a legeredményesebben Kovács Magda tudja beépíteni a műbe, s az ő szeizmográfi érzékenysége jól érvényesül az emberi lélek rezdüléseinek felfogásában és ábrázolásában is. Az antológiában is szereplő Lujza utca 3. című kisregény-terjedelmű írása Jelenti eddigi pályafutásán a csúcsot s egyben a továbblépés irányát is, hiszen úgy tűnik, mintha „tündéri realista” történeteinek ihletforrása kiapadt volna, tehát ezen az úton már nem sok újat tud felfedezni. Kovács Magda esete különben nem egyedi; szinte valamennyi novellaírónkra érvényes az, hogy viszonylag szűk témakörben építkezik, s ez nemcsak az eszmei mondanivaló gyakori ismétlésében, hanem bizonyos jelenetek és helyzetek nagyfokú hasonlóságában is megnyilvánul. (Berecknél a kocsma, Gálnál a háború pusztította falu, Dubánál a folyópart és a domboldal, Rácznál a kaszárnya az a hely, ahol több cselekménye is játszódik.]

Az itt szereplő írások alapján a fiatalabb nemzedék képviselői közül a már említett Kovács Magda mellett Grendel Lajos és Fülöp Antal tette rám a legjobb benyomást. Grendel Tanügy és Hűtlenek című elbeszéléseiről a kritika már első megjelenésük idején igen jó véleménnyel volt, nem kevésbé Fülöp Kedvező pillanat és Háromnaposok című novelláiról. Ez mindenképpen bíztató a jövőre nézve, az viszont már kevésbé, hogy sem ők, sem Bereck József, sem pedig Kovács Magda nem Jelentkeztek mostanában valóban felfigyeltető írással lapjainkban. Úgy látszik, Grendel valódi műfaját a regényben fedezte fel, ahogy Duba Gyula is már jónéhány esztendeje átpártolt a nagyepikához; Bereckről egyelőre nem tudni, merre akar továbblépni, itt szereplő írásai még első kötetéből valók, azóta nemigen próbálkozik a novellával.

Gál Sándor, a címadó „keretjáték”, két biblikusán hömpölygő történet, valamint egy lélektani novella szerzője előszeretettel fordul „csehszlovákiai magyar témákhoz”; a novellában ő tárta fel eddig a legkövetkezetesebben a háború utáni szlovákiai magyar trauma szimptómáit, s az ő novellahőseit foglalkoztatják talán a legszenvedélyesebben a magyarság sorskérdései. Sajnos, írásai olykor nem a legszilárdabb konstrukcióra épülnek; könnyen magával ragadja a patetikus hév, a lélekábrázolás pedig nem a legerősebb oldala.

Ha a kötet írásait szembesítenénk a csehszlovákiai magyar valósággal, meglehetősen kis felületen találnánk átfedést. Vannak helyzetek és kérdések, amelyek még ma is tabuknak számítanak íróink szemében, ugyanakkor más témákat szinte az unalomig ismételnek. A novellák és az elbeszélések hősei sem túlságosan változatosak; leggyakoribb szereplők: a paraszt, a háborút megúnt katona, a faluról elszakadt városi ember, hűséges asszonyok, kalandra sóvárgó férfiak, érzelmileg feldúlt gyerekek stb. A csehszlovákiai magyar novellában szinte fel sem bukkannak a magyarság jellegzetes figurái: a hirtelen meggazdagodott parasztember, a CSEMADOK-aktivista, a közönyössé vált pedagógus, a helyét kereső műszaki értelmiségi, a városban kispolgárrá vedlő falusi ember, a tájoló színész stb., stb. így aztán természetesen a sajátos csehszlovákiai magyar tájakkal és szituációkkal sem találkozhatunk a legtöbb írásban, sem közvetlen, sem közvetett formában.

A csehszlovákiai magyar novella kibontakozását íróink szegényes és gyorsan kimerülő élményanyaga nem segíti túlságosan, egyéb kisprózai műfajok hiánya pedig egyenesen fékezi. Már ezerszer elismételt tény, hogy nagyon kevés novella születik mostanában, s ami mégis napvilágot lát, abban sincs túl sok köszönet. Legalább ilyen elszomorító az is, hogy a jellegzetes újságírói műfajok: a tárca, a karcolat, a glossza, a hu- moreszk, a kroki stb. — azok a műfajok tehát, amelyekből annak idején a vérbeli novellisták is jócskán profitáltak — manapság teljesen mostohagyerekeknek számítanak a mi tájainkon. Vannak ugyan kezdeményezések, sőt figyelmet érdemlő eredmények is (Zs. Nagy Lajos „ceruzasorai” például), de ezeket nem buzdítják eléggé, s az igazat megvallva, a könyvkiadóban sem kapnak rajtuk. Véleményem szerint véget kellene már vetni a műfajok egészségtelen rangsorolásának, annak a szemléletnek, amely még a közepes novellát is többre becsüli a remekbe sikerült karcolatnál. Amíg ez meg nem történik, aligha reménykedhetünk a csehszlovákiai magyar kispróza reneszánszában. (Madách, 1981)