Irodalmi Szemle, 1981
1981/9 - KRITIKA - Lacza Tihamér: Egy műfaj ébresztése
smnTFiiisL^ Lacza Tihamér EGY MŰFAJ ÉBRESZTÉSE Családi Krónika. Csehszlovákiai magyar elbeszélők (1948—1979) Nem tudom, másnak is feltűnt-e már, de mi valahogy igen megszerettük az antológiákat. A saját antológiáinkat, természetesen. Elegendő kiragadni néhány címet az utóbbi esztendők könyvterméséből, s máris megbizonyosodhatunk a fenti kijelentés igazáról: A Csallóköztől Bodrogközig (1977); Jelenlét (1979); Megközelítés (1980); Szlovenszkói vásár (1980); Rejtett ösvény (1980); Családi Krónika (1981) — megannyi prózai és költői válogatás, szinte belégyömöszölve a különböző műfajok termésének (legalábbis az összeállítók hite szerint) a legjava. A gyanútlan kívülálló e bőség láttán joggal hiheti azt, hogy a csehszlovákiai magyar írók rengeteget dolgoznak és sok értékes, antológiába kívánkozó alkotás kerül ki a műhelyükből. Sajnos, a látszat, mint már annyiszor, ezúttal is megtévesztő: az antológia-dömping valódi mozgatója nem a remekművek felsorakoztatásának szándéka vagy a rendteremtés és a rendszerezés szükségessége, hanem egyfajta öncélú — s talán naivnak is mondható — erőfitogtatás, amellyel mindenekelőtt önmagunkat szeretnénk meggyőzni arról, hogy alapjában véve rendben mennek a dolgok irodalmunkban. Egyik-másik gyűjteménynek (Szlovenszkói vásár, Rejtett ösvény) persze vitathatatlan érdeme, hogy olyan anyagot tár az olvasó elé, amely ma már gyakorlatilag hozzáférhetetlen, s ezzel lehetővé teszi egy távoli irodalom- történeti korszak — igaz, korántsem teljes — bemutatását, e többség azonban, szembekerülvén eredeti célkitűzésével, jóhiszeműen félrevezeti az olvasót. A Jelenlét ürügyén — egy emlékezetes vitában — szóvá is tették ezt a „fogyatékosságot”, mondván, hogy a valósnál kedvezőbb képet akar festeni a csehszlovákiai magyar líráról. De ugyanez elmondható lenne a Megközelítésről is, amely a legifjabb költőnemzedéket volt hivatva bemutatni; egyrészt költővé próbált avatni olyanokat is, akik ma még nem érettek erre a feladatra, másrészt megfeledkezett olyanokról, akiket egy más szerkesztő talán nem mellőzött volna. A legellentmondásosabb helyzetkép azonban kétségtelenül a felszabadulás utáni elbeszélésirodalomban tallózó Családi Krónika nyomán bontakozik ki az emberben. Az impozáns terjedelem (kb. 425 oldal) s a viszonylag népes szerzőgárda azt sejteti, mintha a gyűjtemény hossz- és keresztmetszete lenne a harmadvirágzás novellisztikájának — ez azonban egyáltalán nincs így. A könyv anyagát válogató Zalabai Zsigmond csakis olyan szerzőkkel számolt, akik elbeszéléskötettel rendelkeznek, s a novellaírás fontos helyet foglal el írói munkásságukban; így aztán kimaradtak az önálló kötettel még nem rendelkező, de rendszeresen publikálgató fiatalok a jóval ritkábban jelentkező idősebbekkel szemben talán ők jelentik a folytonosságot. Ugyancsak hiányzik néhány ismert nevű prózaíró is (Dobos László, Mács József, Ordódy Katalin, Dávid Teréz, Lovicsek Béla), akik meglehet* nem főállásban „művelik” a novellaírást, de akad olyan elbeszélésük, amely jobb, mint az antológiában olvasható egyik-másik írás. Az elmondottakból kiviláglik, hogy a Családi Krónika szerkesztője nem is annyira a novellákból, mint inkább a novellistákból válogatott, amihez persze joga van, csakhogy ebben az esetben mellőzni kellett volna a korszakhatárokként is felfogható két évszámot, s valamilyen más keretet kellett volna teremteni az antológiának. Annál is inkább, mivel maga Zalabai is azt vallja, hogy bár „Harmincéves a harmadvirágzás; esztétikai szempontból
