Irodalmi Szemle, 1981

1981/9 - FÓRUM - Cselényi László: Radar III.

kari főnöke mellett kellett volna dolgoznia. Megkérdezte Rákosit, milyen ember a vezérkar főnöke, Sólyom László elvtárs?, Rákosi egyből rávágta: »Angol kém«. Soha nem szoktam rosszul lenni, de akkor úgy éreztem, hánynom kell... A tábornokok megdöbbenését is láttam. Megjegyzést nem tettek, de megfigyeltem, hogy nagy zavarban vannak. Hogyan bízhatják rá a Magyar Néphadsereg vezérkarára a szovjet hadsereg tapasztalatait, szervezési módszereit és hogyan dolgozzanak ki vele, mondjuk védelmi hadműveleti terveket, ha a főnök »angol kém«”.

„Ez már nem váltott ki belőlem semmiféle érzelmi hatást. Csak elgondolkoztam. Mégpedig azon, hogy vajon — a sors különös tréfájaként — nem én vagyok-e a legszerencsésebb?

Élek, itthon élek, sikerült felnevelnem benneteket.

Csak hát egyedül maradtam. Legjobb bajtársaim különféle kivégzőosztagok elé kerültek. Aki megúszta, az a börtönévei után egyenesen nyugatra szaladt. Nekem ez sohasem jutott eszembe. Lett volna rá módom, alkalmam. Engem arra neveltek, hogy itthon kell jobb világot teremtenem. Naivság lenne?”

Idézeteinkhez bármit hozzá tenni, úgy érzem, fölösleges volna. Legföljebb a Kompország katonáinak műfajához szóljunk még egy-két szót. Történelmi kollázsregény. E sorok írója ugyancsak tudja, lévén, hogy maga is e furcsa kollázs-, montázs-műfajjal kísérletezik, mennyi buktatót rejt magában ez a műfaj. Arról nem is szólva, hogy úton-útfélen védekező állásba kényszeríti az embert. Hogy hát miért is ékeskedik idegen toliakkal? Ezt tette, őszinte megdöbbenésemre, maga Simonffy András is egy televíziós Interjújában. Pedig hát, szerény véleményünk szerint, a Kompország katonái egyebek között azért lehetett nemcsak a szerzőnek, s nemcsak a nemzedéknek, de az egész mai magyar irodalomnak is egyik legjobb alkotása, mert nemcsak szubjektív-lírai, esetleges vallomás, tehát mindenképpen egysíkú valami, hanem azért, mert hajdani mesterek módján, akik nem röstellkedtek amiatt, hogy anyagukat másoktól „lopkodják” (Shakespeare], az egyetemes népi-történelmi tapasztalatból meríti anyagát s ötvözi egyetlen, egyetemes és szerves struktúrává apja és apja barátainak, Almásy Pálnak, Kéri Kálmánnak az elbeszéléseit, anyja negyvennégyes naplóját, történészek és hadtörténészek írásait s levéltári dokumentumokat. Ügy hiszem, a magyar próza egyebek között épp azért tudott elébe vágni a költészetnek, mert képes volt erre a nagy, kollektív tapasztalatból merítő megújulásra.

Bizonyíték erre a fiatal nemzedék két reprezentatív regénye. A Kompország katonái mellett az Egy családregény vége, Nádas Péter reftiekbeszabott kisregénye. Ez, ellentétben Simonffy regényével, nem a dokumentumot, hanem a mítoszt fedezi föl, mint kollektív népi tapasztalatot, s hívja segítségül témájának, az ötvenes évek eleje tragikus légkörének megformálásához.

„Apám ritkán jött haza. Mindig tudtuk, hogy mikor, mert előtte táviratot kaptunk” — emlékezik az elbeszélő az akkor tízegynéhány éves zsenge gyerekre, akit nagyszülei nevelnek vidéken, s apjára, akinek „Az arca borostás, mert mindig éjjel kellett utaznia. És büdös volt a ruhája, mert a laktanyában lakott, ahol azokat a kihallgatásokat csinálják”.

Az alaphelyzet, amint látjuk, fölötte ismerős. Ügy tűnik, ennek a második világháború szülte nemzedéknek monomániája, emésztő szomjúsága az, hogy megismerje az apák tetteit. A múltat. Lengyel, Simonffy is ezt teszi, ám írásaik keletkezésének dátumai szerint először Nádas tapintott rá erre a problémakörre. Ráadásul ő ásott a legmélyebbre, hiszen „A kezdet pedig így hangzik: kohen vagy, Áron nemzetségéből való, ami nem több és nem kevesebb, mintha azt mondanám, és az én nagyapám is ezt mondta nekem és a nagyapámnak is ezt mondta a nagyapja, kiválasztottja vagy a kiválasztott népnek, testvére Mózesnek, annak, kihez így szólt az Isten az írás tanúbizonysága szerint: És szólj minden bölcs sziveknek, akiket betöltöttem a bölcsesség leikével, hogy csinálják meg az Áron ruháit, az ő felszentelésére, hogy papom legyen. így idézte a nagyapámnak a nagyapja és a nagyapám nekem, és így idézem neked én, és így nyitották ki a kaput, amit most én is kinyitok neked”.

Más kérdés, hogy Nádast is voltaképpen e mélygyökerű fának az utolsó, pontosabban az utolsó előtti ága érdekli (aligha véletlen a cím: Egy családregény vége), tehát az apák tettei. S ez a komplexus, úgy tűnik, szinte monomániákusan üldözi az írót, hiszen a minap közzétett tragédiájának, a Találkozásnak ugyanez a témája. Balassa Péternek