Irodalmi Szemle, 1981

1981/9 - FÓRUM - Cselényi László: Radar III.

mindezen túl van még egy el nem hanyagolható különbség a két írás között: a Parázna szobrokból éppen a Hideg napok frissesége, üdesége hiányzik. Amit ott kaptunk, „vérrel” írt történelem volt, amit itt kapunk: ésszel írt irodalom.

Módfölött igazságtalanok volnánk persze, ha el nem ismernénk a Parázna szobrok értékelt-erényeit. Ezek nagyon is számosak. Mindenekelőtt: a kompozíció nagyvonalúsága.

„A Parázna szobrok, mint a címlapja is jelzi, kétrészes (iker) regény. Az első (A) rész némely szakaszai végén számok utalnak rá, hogy az író a második (B) rész melyik fejezetében s hol folytatja majd a gondolatát, amelyet itt (főként az olvasó türelmére való tekintettel) megszakított” — írja egy jegyzetben a szerző. Nos, Thormay hadnagy, Tömössy Aladár százados és a többiek története valóban bonyolult história. Mert voltaképpen nem maga a történet az, ami a fontos itt, sokkal inkább az egykori, második világháborús események utólagos kiértékelése, a „honnan jövünk?” problematika. Cseres azt óhajtja elsősorban bizonyítani, hogy igenis volt magyar ellenállás, s hogy ez nem volt, nem lehetett jelentősebb, az nem elsősorban a magyar katonákon-tiszteken múlott, sokkal inkább a befolyásosabb „körökön”.

Noha a Parázna szobrok nem éri el mondjuk az Iskola a határon, az Egy családregény vége vagy éppen a Hideg napok magaslatait, mégis fontos lépés előre a szerző életművében és az új magyar prózában: maradandó értékű alkotás.

S nemcsak, vagy nem elsősorban esztétikai kvalitásai miatt. A Parázna szobrok, akárcsak korábban a Hideg napok, s más vonatkozásban a Kossuth-regény, morális, tudatformáló hatásában értékelendő mindenekelőtt.

„Gyarapodó regény- és emlékirodalom tanúsítja, hogy a második világháború még nem ért véget, a nemzeti tudat és lelkiismeret még nem nyugodott meg” — írja Hanák Péter Viszonylagos nemzettudat című írásában az Élet és Irodalomban — „A félmúlt még elevenen él közöttünk, mindennapjainkban. Nemrég jelent meg Simonffy András szép igazságkereső könyve (Kompország katonái), és új kiadásban Cseres Tibor kevéssé méltányolt világháborús regénye, a Parázna szobrok. Keresett, olvasott könyv ez is, mégis, alig hallatszik visszhangja. Talán mert kevesebb indulatot és vitát váltott ki, mint annak idején a Hideg napok? Talán kissé túlbonyolított, filológusi jártassággal is nehezen áttekinthető a szerkezete? Talán megkésett a múltvizsgálat — megkésettek a rekviemek?

Azt hiszem, a rekviem sohasem késő, csak — más. Más a sírnál, hol a temetkezés fölött egy ország vérben áll, és más harminc év után, amikor az egykori tragédiát reflexióvá csendesíti, békévé oldja az emlékezés. Akkor már nemcsak a háborút, a pusztulást ismerjük, hanem azt is tudjuk, ami utána következett”.

S a legfontosabb, immár az írás végéről:

„Cseres Tibor regényének hősei túlélők, beilleszkedők. A legtöbben megtalálták helyüket az új rendben, de őrzik magukban, gyakran csak a tudattalanban az egyéni és a nemzeti traumákat, a feloldatlan félmúltat. Ebből a helyzetből az azonosság zavarai, válságai fakadnak”.

Ilyen traumákkal, azonossági zavarokkal küzd Lengyel Péter Cseréptörés című kitűnő regényének a „hőse” is.

„Bárán János nem ismerte az apját. Nem ismerte a saját életét sem. Nem az övé volt az arca. Nem alakult ki a kézírása”.

E megdöbbentő személyleírással kezdődik a regény, az új magyar prózaíró-nemzedék egyik legtöbbet ígérő szerzőjének alkotása. Kicsoda Bárán János? Az író nem is titkolja, hogy önnön alteregója, mint ahogy később megjelent, de előbb írott regénye, a Cseréptöréssel szervesen összefüggő Mellékszereplők is kulcsregény. Lengyel Péter, s nyilván Bárán János is, 1939-ben született, a második világháború kirobbanásának évében, tehát a mai negyvenévesek nemzedékének tipikus képviselője. A regény voltaképpen arról szól, hogy hősünk „felnőtt már, túl van a harmincon, amikor emlékezetében gondolatokban végigjárja a gyerekkort, mert rádöbben, hogy hiányzik életéből a múlt, az első mozdulatoknak, szavaknak az ideje, amit az ember megőriz, tagad vagy vállal, amiből fölépíti énjét, önmagát, és elhatározza, hogy utánajár eltűnt emlékeinek, annak, amit a mondat »apja eltűnt a háborúban*, magában rejt”.

Elindul hát megkeresni a múltját. Az „eltűnt idő nyomában?” Igen, Lengyel vállalkozása jellegzetes prousti mozdulat, hatvan esztendővel az A la recherche du Temp