Irodalmi Szemle, 1981

1981/1 - KRITIKA - Cselényi László: Radar

nyíre erőmből futotta, elolvastam. Tizenöt-húsz folyóirat növelte havonta (a napi- és a hetilapokról nem szólva) az albérleti szobáimban egyre félelmetesebben növekvő papírhegyet s az egyre több elolvasatlanul maradt szám miatti lelkiismeretfurdalásomat. Aztán, Párizsba zarándokolván, a megállíthatatlannak tűnő „folyó” irat-áradat megszűnt. Ma már csak módjával járatom a lapokat s csak a legfontosabb írásokat igyekszem elolvasni, annál Is inkább, mert minden fontosabb írás később úgyis megjelenik könyv formájában s így még megduplázódik a betű-tenger. Azt akarom mindebből kihozni, Hadarunk első kritikai észrevételeként, hogy véleményem szerint végképp elavult a mai közép-európai irodalmi lapok gyakorlata, tudniillik, hogy nagyrészt csupán könyveket reprodukálnak. Tapasztalatom szerint a francia lapok például már jó tizenöt-húsz esztendeje áttértek egy korszerűbb gyakorlatra: a lapok nem a később megjelenő könyvek előzetesei, hanem a könyvekről, irodalomról való gondolkodás (nota bene: a kritika) szervei. A közép-kelet-európai (s különösképpen a magyar) folyóiratok ellenben azt cselekszik, hogy egy-egy számuk oroszlánrészében előre közlik a később amúgyis olvasható verseket, novellákat, színdarabokat, regényeket, regényrészieteket, viszont két-há- rom flekknyi, törvényszerűen közhelyes és semmitmondó penzum-recenziókkal ütik el a megjelent művekről való tájékoztatás és gondolkodás kötelességét.

Nem e mostani, sorozat-indító cikknek tárgya legyen mindennek a megvitatása, gondolom, lesz még rá alkalmunk, hogy bővebben, alkalmasint egy (netán több) írás kapcsán elmélázhassunk még erről az áldatlan gyakorlatról, most lépjünk egyet, s ha már bokorban olvassuk a lapokat, nézzük, mi érdekeset találtunk az elmúlt hónapok termését böngészve.

A Kortárs októberi száma, mintha előbbi állításunkat akarná megcáfolni, afféle rejtett „tematikus” prózavers-számot kínál az olvasónak. S Weöres Sándor, Kiss Anna, Mezed András és Temesi Ferenc prózaversei valóban jóízű, szabályt erősítő kivételt jelentenek az előbb bírált folyóirat-gyakorlatot illetően. Különösen izgalmasak Weöres Sándor prózaversei az ún. Szántó Tibor kódexből. Amint lábjegyzetben olvashatjuk, a kódex a kiváló könyvművész, Szántó Tibor leleménye: szépen bekötött, üres könyv, amit azzal a kéréssel adott át a költőnek, írja tele verssel, illusztrálja tollrajzokkal. Weöres elemében érzi magát s valósággal lubickol a barokk mesterek számára szabott feladatban. íme, egy mini mestermű a ciklusból:

„Gyerekkoromban hintázni szerettem volna, de mindig akadt másik gyerek, ki még jobban szeretett hintázni, mint én. Ezt értsétek meg, tülekedők! Csak a hintának mindegy, hogy kicsoda függ rajta (A vágy fokozatai).

A Weöres-versekkel már-már föilérő anyagot olvashatunk a számban Kiss Anna tollából is. Virág és hajszálak a hóban — mondja a címük s máris nyakig vagyunk a pompás és félelmetes Kiss Anna-mitológiában, mintha csak tegnap léptünk volna ki belőle:

„Árvaganét gurigát az idő, esőt zúdít dörögve a nyakunkba, jéggel kupánvág, a kukoricás laskává verve idegbajost játszik, öreganyám meg, kaszakő-kemény pogácsát etet vélünk, mert a zsírnak ki kell tartania disznótorig”.

Kortársai közül senkinek, még tán a tragikusan korán eltávozott Szilágyi Domokosnak sem sikerült olyan jellegzetes, senki máséval össze nem téveszthető, egyéni költői világot s mitológiát teremteni, mint Kiss Annának. A mostani prózavers-ciklus azt bizonyítja, hogy költőjük bátran halad tovább a megkezdett úton s ha valakinek, neki igazán jó esélye van, hogy jelentős költészetet hagyjon maga után.

S még egy izgalmas olvasmány az októberi Kortársban: Domokos Mátyás beszélgetése (A pályatárs szemével] Pilinszky Jánossal „A költői jelenlét”-ről. Pilinszky, mint általában, most is sziporkázik, itt csak egyetlen mélyenszántó gondolatát idézhetjük:

„Hogy lehet ebből a kommunikációs dugóból kijutni?” — hangzik a kérdés. S Pilinszky válasza:

„... a személyiség kultusza után visszatérhet újra a művész az anonimitásba. Amiről eddig oly sokat beszéltünk: siker, sikertelenség — ezek a fogalmak kiesnek... és a művek meg fognak születni, de olyan lesz majd az életük, mint a népdaloké ... azokat is egy ember írta, egy lángeszű és névtelen valaki. A selejtje elhullott, a többi dalnak viszont az emlékezet és a generációk voltak a lektorai, kiadói és cenzorai. Új változatban, de valószínűleg valami ilyesmi felé tartunk”.