Irodalmi Szemle, 1981
1981/1 - KRITIKA - Cselényi László: Radar
RADAR „Folyóiratom egyetlen ihletője — írta Németh László a Tanú beköszöntő tanulmányában — e kor igazi múzsája: a szorongató tájékozatlanság. Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part, s a csillagok vezetnek. Nem alkarok tanítani. Az esszét a nyilvános tanulás műfajának tekintem; egy lélek égtájakat keres s közben égtájakat segít megtalálni; munkásságom meghívó egy tanácskozáshoz, melyeit önmagammal folytatok”. Idestova félévszázada íródtak e sorok s aktualitásukból, úgy tetszik, mit sem veszítettek az eltelt ö'ven év alatt, mi több, ma talán még inkább időszerűek, mint annak idején, hisz manapság, ha lehet, még nagyobb az információrobbanás s ami ennek szükségszerű következménye: az információk zűrzavara, a tökéletes tájékozatlanság. „Közismert tény — írta a hatvanas évek közepén Induló Kritika első számában Miklós Pál — hogy napjainkban annyi írásmű (irodalmi alkotásnak csak kicsiny töredékét nevezhetjük) lát napvilágot nyomtatásban, amennyit még a kizárólag ezzel foglalkozó szakembernek is lehetetlen végigolvasni. Nyilvánvaló, hogy ez a mérhetetlen tömegű írásmű csakis az irodalom devalvációjához vezethet s vezetett máris.” Jelen sorok írója épp egy negyedszázada forgatja a tollat s e negyedszázad (1956— 1980) terméséből a minap adott nyomdába Jelen és történelem címmel egy kötetet, egy kb. 15 ívnyi, tehát 300 gépelt oldalnyi anyagot. Amit persze ennek legalább a tízszei- reséből válogatott össze, előbb ő maga, aztán, még jobban megszorítva a csavart, az olykor túl engedékeny, máskor meg oly szigorú, minőségre kényes Kiadó. Ez írások egy jó része az Irodalmi Szemlében jelent meg, s erre most éppen itt azért hivatkozom, hogy nyilvánvaló legyen: Radarnak keresztelt kísérletsorozatoim korántsem kezdet, mégcsak a lap keretei között sem, sokkal inkább folytatás. Egy huszonöt esztendőnyi pályaszakasznak a folytatása. Két éve írom, a már említett cikkek mellett a Hét Hol (Hallottuk, olvastuk, láttuk) rovatába egy-másfél „flekkes” jegyzeteimet, s ahogy szaporodnak a rövidke írások, annál nagyobb bennem a feszültség: mit kezdjek e rengeteg törmelékkel? Érdemes volt-e beléjük fektetni annyi munkát, ha mindörökre nyomuk veszik a porosodó évfolyamokban? Illetve: lehetne-e úgy írni ezeket a folyamatos (folyó) „iratokat”, hogy végül is kikerekedjen belőlük egy teljesebb egész? Egy kötet például? A jelen kísérlet ezeknek a kusza gondolatoknak a jegyében indul most, századunk nyolcvanas éveinek a küszöbén, a szerkesztő megértő támogatásával, útjára. Idéztük Németh Lászlót, idéztük Miklós Pált. Az általuk fölállított diagnózis, az elmúlt években, évtizedekben, tudjuk, még inkább súlyosbodott. E sorok írója, hivatása szerint is, érdeklődését s lehetőségeit tekintve is, aránylag sokat olvas, gyakran néz filmet és televíziót, hallgat rádiót és hanglemezeket, figyelemmel kíséri a zenei, a képzőművészeti és a színházi életet, s amennyire erejéből és lehetőségeiből futja, igyekszik mindenből a legfontosabbat kiválasztani. S ha már elolvas, megnéz vagy meghallgat valamit, szívesen osztja meg élményét másokkal is. Szóban vagy írásban, hétről hétre, hónapról hónapra. Radarunk hát, afféle olvasó- vagy műhelynaplóként segít eligazodni s eligazítani napjaink más media-dzsungelében, hasznosítva negyedszázad gyakorlatának tapasztalatait, „égtájakat keresve s közben égtájakat segítve megtalálni”. FOLYÖIRATSZEMLE Természetes talán, hogy Radarunkat legelőször laptársainkra, a magyar nyelvű irodalmi folyóiratokra irányozzuk. Hajdanában „minden” irodalmi lapot járattam, s ameny-
