Irodalmi Szemle, 1981

1981/9 - Koncsol László: Egy költői nyelv átváltozásai

A szóösszetételek vizsgálata is több tanulságot kínál. A sólyomszárnyakkal összetétel nem nyelvtani, hanem stilisztikai szempontból érdekes, mint az adott összefüggésben elég bonyolult képes kifejezés, de a lelkiismeret-szavam már mint összetett szó is figyelmet érdemel. Az összetétel a lelkiismeretem szava birtokosjelzős szerkezetből keletkezett nyelvtani átszerkesztéssel és összevonással: az -m birtokos rag átkerült a birtokra, s a birtokos ragtalan maradt. Nyilvánvaló a Juhász Ferenc költészetén fölgyúlt ifjú, tizenkilenc éves Cselényi metaforateremtő és kompozitumalkotó lendülete; általa kerültek közel egymáshoz a legtávolabbi fogalmak és viselkedtek önkényesen a ragok és a képzők is.

Ez a lendület rántotta be a versbe a régies (történelmi) kard, zsarnok, a választékos kába, langy, az irodalmi reminiszcenciákat ébresztő sólyomszárnyakkal névszókat, illetve a népi szemerkélgeti és gyolcs-szem]edö szavakat, vagy a szokatlan, műveltető beletekintet alakot. Mindezek a szavak és fogalmak mind Jelentésükkel, mind hangulatukkal és történelmi-néprajzi vonatkozásaikkal a középkor és a régiség felé tolják el a Cse- lényi-szöveg hangulatát. Az általánosabb értékelés szempontjából azt kell lényegesnek tartanunk, hogy minden esetben a mai köznyelv szókincsétől távolabb eső szavakkal állunk szemben az idézett pontokon.

Erről van szó a Számadás szóösszetételeiben is. Persze, nemcsak erről. Valószínű, hogy Cselényi stílromantikáját az újat mondás költői össztöne is alakította. A magyar szólás azt mondja: „Ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel.” A költészetben a kard az eredeti költői vízió s a vele adekvát formavilág. Fiatal költők lépni kényszerülnek, hogy suhintásuk üljön, vagy legalább a találat látszatát keltse. Ez a lépés az eredetiségre törekvő szóhasználat. Érett cselekvés helyett pótlék, pótcselekvés, de ha meggyőző szándék is ágál mögötte, mint az adott esetben, Cselényinél is, akkor türelemmel kell fogadnunk.

A rendkívüliség, az újszerűség, a túlfeszített, a szélsőségek és kozmikus méretek közé vetett ember állapotának érzékeltetésére törekvő ösztön hozatta létre a fiatal pselényivel az önvád-tenger, a rohadttá-nyűtt, a gondja-vágya, az (ezüst-gyolcsok] pókszövése, az égverő szomjad, a fagy olvasztó, a tűz-könnyeimet, a (pokol) tüdősorvasztó (malmai, az (apád] Krisztus-arca, a betegség-győző mártír, az indulj tavaszkedvvel csatára összetételeket, metaforákat, illetve kifejezéseket is, vagy például a lazább a lepke szárnya-héja mellérendelő szóösszetételt. Közös vonásuk, hogy valami rendkívül nagyméretű, olykor kozmikus, máskor szélsőséges érzést, élethelyzetet vagy életfolyamatot jelölnek. A jelöletlen birtokos jelzős önvád-tenger kompozitum sokaságot, nagy kiterjedést és féktelen, pusztító energiákat is éreztet, az égverő (szomjad) oltsd kifejezésben az égverő jelöletlen tárgyas szóösszetétel az égbe kiáltó, eget ostromló, égre panaszló, az ég ajtaján dörömbölő szókapcsolatokkal rokon értelműnek szánt jelző, de mivel a ver ige egyértelműen a kínoz, büntet igék szinonimája, meg kell állapítanunk, hogy az ifjú Cselényi itt túllőtt, illetve hogy a kardnál maradjunk, túlszakadt a célon. Érdekes a lepke szárnya-héja kifejezés. A laza mellérendelő összetétel valószínűleg a lepke héjszerű szárnya képzetből eredhet, a Jelzői — alárendelt — viszony megszüntetésével, a jelző és a jelzett szó egy szintre állításával; ennek következtében azonos értékű nyelvtani és logikai viszony jött létre egyfelől a lepke, másfelől a szárnya és a héj között. (Fölbontva: a lepke szárnya, illetve a lepke héja.) Az utóbbi szintagma azonban anatómiailag, tartalma szerint hibás. A tűz-könnyeimet oltanám szerelembe, borba, ciánba sor is figyelmet érdemel. A tűz-könnyeim tulajdonságjelzős összetétel; a tűz előtag a forró, égető, égő melléknévi igenevek alkalmi szinonimája, abszolút foka kíván lenni, s noha a tűz és a könny (a víz) fizikailag egymást megsemmisítő dolgok, a hagyomány szentesíti ezt a romantikus metaforát. Az ifjú Cselényi kontrollja ott működött rosszul, ahol hibás határozói viszonyba állította az ily módon kialakított nyelvtani tárgyat: „tűz-könnyeimet oltanám szerelembe, borba, ciánba”. Az illativusi -ba, -be ragok helyett instrumentalisi (-val, -vei) határozóragot kellett volna használnia: „tűz-könnyeimet oltanám szerelemmel, borral, ciánnal”, vagy az igei állítmányt „olda- nám”-ra cserélve (az idézett összetett szóban ugyanis a víznemű könny a főtag, tehát az áll tudatunk előterében, a könnyet pedig nem oltani, hanem oldani lehet) inessivusi -ban, -ben raggal toldotta volna meg a szerelem, bor és cián szavakat. („Tűz-könnyeimet oldanám szerelemben, borban, ciánban”.) Az old igében ugyanis a vegyileg higít értelem mellett a gyötrelmek, kínok, szenvedések enyhítése is benne van. (Görcsoldás,