Irodalmi Szemle, 1981

1981/9 - Mács József: Égig érő palatábla

lépés végzetes lehet Ilyen korban. A comb- vagy medencecsonttörést már nehezen heveri ki az öreg. Kórházba kerül, s a fehér ágyon tüdőgyulladás végez vele. Az anyósa Is igy halt meg. Fürge akart lenni, pedig már nem bírt. Felmászott az ólpadra tojásért, és eldőlt vele a létra. A combtörés a halálát okozta. Az olyan öregember, mint ő is, kerülje a létrát, ha élni akar. De ha muszáj igénybe vennie, akkor nagyon óvatosan fel is, le is. Ne történjen baj.

A hombárban a macska várja. A koromfekete cirmos. Dorombol. A padfeljáró létrához, majd az öregember lábához dörzsöli a hátát. Ügy nyavúkol a gazdájára, mintha beszélne hozzá. Az öregember válaszol is neki.

— Nézd, mit találtam az unokámnak. Ezt a tarisznyát. No, ne bámuld annyira, mert semmi neked való nincs benne. Csak palatábla meg palavessző. Azon tanultam olvasni, számolni. Jó szerszám, hasznára van az embernek. Hasznára lesz az unokámnak is. Megtanul magyarul! Mit nyávogsz, nem hiszed? Akkor menj félre az utamból, mert beléd rúgok. Ha engem megtanított írni, olvasni, az unokámat is megtanítja magyarul. Ebben biztos lehetsz. Én tanítom meg a palatábla segítségével. Már most úgy nézz rám, mint a tanítóra. Mert mától kezdve az leszek, tanító úr! Az unokám lesz a tanítványom. Megfogom a kezét, és viszem magammal. És nem áll majd be a szám, míg a kezét fogom. Beszélek neki házakról, emberekről, iskoláról, templomról, kastélyról, temetőről, mindenről. Ügy bizony! És ráfirkantok a palatáblára egy-egy szót. Apa, anya, testvér, rokon, falu, szülőföld, haza. Érted már? Ö meg elolvassa, megtanulja, az lesz a dolga.

Kihúzza magát, kiegyenesíti a derekát a sovány, szikár öregember. Lóg rajta az ing, a nadrág, slattyog lábán a papucs. Ahogy kilép a hombárból és a macskát is kiereszti, hunyorog, bántja szemét a fény. Dél van. Most a legerősebb a fény. A középső, mindenes szobába viszi a palatáblát és rádobja az ágyra. Legyen kéznél, ha megérkezik az unoka. Aztán a faliórára néz. Tizenkettő múlt néhány perccel. Megnyugszik. Fél ötkor jön a busz. Egyszerre nagy-nagy fáradtságot érez. Nincs kedve mozdulni sem. Pedig az ebédet is el kellene ütni valamivel. A hombárban a szalonna, a kertben az uborka hozzá. Nem megy érte. A padlásfeljáró létra kivett belőle minden erőt. Csak úgy ruhástul ledől a díványra, a papucsát sem veti le. Nem az ablakot függönyözi be, a sapkáját csúsztatja lejjebb. Kőművesként így szokta meg. Ha fáradtan odaheveredett a frissen húzott fal árnyékába, sapkával takarta a szemét.

Alig nyúlik el a díványon, már alszik is. De csak éberen, mint a vad. Vagy inkább ugrásra készen. Nem szeretné, ha megtréfálná az autóbusz. Hamarább érkezne a megállóhoz, mint ő. Nyugtalanul fordul hol az egyik oldalára, hol a másikra, és mindenfélét összeálmodik. De mikor felébred, egyszerre szertefoszlik az álma. Semmire nem emlékszik. Csak arra, amit a padlásról lehozott palatábláról álmodott:

— Istenem, de gyönyörű álmom volt. Lába nőtt a palatáblámnak. S hogy nőtt, hová nőtt a lába! Már az eget súrolta a palatábla. S az én ákombákom betűim voltak rajta. Meg a legszebb szavaink. És gyerekek állták körül...

Megveregeti a térdét, magához tér a bódulatból. Éppen másfél órát aludt. Feláll, kitörli szeméből az álmot. Kilép a fénybe. Az udvar szárnyasai, tyúkok, csirkék, éhesen indulnak felé.

Benyit a pincekonyhába, és fél szakajtónyi árpát hoz ki. A földre szórja. Egyenek a szárnyasok korábban. Vendég áll a házhoz. Aztán bemegy. Bevonul a középső szobába, megszokott világába, ahol magányosan, zárkózottan, fiaitól és unokáitól távol éli életét. A másik két szobát csupán akkor használja, ha valamelyik gyereke hazalátogat a családjával. Megnézi megint az órát. Negyed öt pontosan. Most már mehet a megállóhoz. Bosszantja, úgy levelezték le, hogy Marciék csak kiteszik a buszból a gyereket, és fürdőbeutalóval Bártfára utaznak tovább. Időzhettek volna otthon legalább egy napot.

Az ajtóból még visszanéz a középső szobára. A bútor tiszta, a tükör is ragyog. Rendben talál mindent. Elégedett magával. Becsukja az ajtót, a vendégvárás örömmel tölti el. Akik ismerik, és esetleg követik az útját, könnyen leolvashatják az arcáról, hogy boldog. A megszokottnál jóval egyenesebb tartással lép. Mintha a megálmodott égig érő palatáblát már az autóbusz-megállóhoz is vinné magával.