Irodalmi Szemle, 1981

1981/9 - Mács József: Égig érő palatábla

gyárul, szégyenszemre nem tudja az apja, nagyapja nyelvét. Csak néz, pislog, ha nagy ritkán hazajönnek, nem barátkozik a hasonló korú gyerekekkel sem, mivelhogy nem érti a nyelvüket. Még a nagyapja ölében sem érzi jól magát, mert azon kívül, hogy simogatja a fejét, meg átkarolja a kis testét, nem képes mondani neki egy épkézláb mondatot sem. Hányszor belekezdett már a mesébe, a Piroska és a farkas történetébe, a gyerek egy ideig hallgatta is, mintha értette volna, aztán egyszer elaludt az ölében, másszor meg kibújt a karjai közül s játékot keresett magának.

>, Pedig szereti őt az unoka, abban semmi hiba. Ragaszkodik hozzá. Ö sem adná a világért sem. Annyira a szíve szerint való. Mert ő nem is okolható semmiért. Mint ahogy a nagyapja sem marasztalható el azért, hogy a republikában nem tanult meg csehül. Annak kell a több nyelv, akinek hozzátartozik a hivatásához, nem a falusi embernek. A gyerek persze más. Tudnia kell az apja, anyja nyelvét, ha vegyes a házasság. Ha csak az egyiket ismeri, megrövidül szegény. És az elégedetlen fejcsóváláson nem akadhat fenn senki. Az ember haláláig tesz-vesz, javítja, eligazítja a dolgokat maga körül. Kidűlőfélben a kerítésoszlop? Helyére állítja. Eltört a cserép a tetőn? Ojat rak a helyére. De ha a világon van javítanivaló, azt is végezze el. Ami rosszat lát, változtasson rajta. Ha a nagyapa nem érti az unokáját, ott nyilvánvaló a baj. S az orvoslás az ember dolga. Az emberé meg a padlásról lehozott palatábláé.

Arra ocsúdik az öregember, hogy darazsak dongják körül. Elhessegeti őket, és mereszti a szemét, honnan repültek fel, melyik cserép alatti fészekből? Homály fed mindent, meg már a látása is gyöngül. A szemüvege ott hánykolódik a kredencen. Nem szereti. Csak akkor teszi fel, ha televíziót néz. Jó, hogy talált palavesszőt. Krétával körülményesebb volna az írás. Meg utazni kellene érte a városba. Üggyel-bajjal, négykézláb állva egyenesedik fel, nagyot fúj, pihen. Közben forgatja a szemét, mit kellene még levinni a padlásról. De nem akad meg semmi szükséges dolgon a tekintete. Jobb hlíján a cserepeket tapogatja meg. Jól ülnek a tetőn. Eshet, zuhoghat, nem ázik be a padlás.

Az ám, a tető! Meg a cserép! Ha már feltörte ide magát, ne menjen úgy le a létrán, hogy nem emeli fel valamelyiket. Gyerekkorában akárhányszor kísérte fel apját a padlásra, mindig felemelte, és szétnézett a magasból. Ha ügyetlensége folytán lecsúszott a cserép, és földet érve összetört, a nyakleves sem maradt el. Olyankor még a könny is kibuggyant a szeméből. A feje fölött levő cserepeket nyomja föl, s támasztja ki a palatáblával.

Jó kitekinteni a cserép alól. A dombok hajlanak, mint a hintaszék. Mögöttük végtelennek tetsző erdő barnállik. A délelőtt csöndjében jól hallani a kakukkszót. Ha távcsöve lenne az öregembernek, jól megfigyelhetné vele a vadak útját, a madarak röptét. A gépjárművek forgalmát azonban nem követhetné. A főút csak metszi a falut. A cserép alól a temetőre is rálátni. Az akácfák alatt sírhantok, fejfák. Öregember nem néz szembe szívesen a halál utáni örökös helyével. De szabadulni sem tud a gondolattól, hogy egyszer mindennek vége. Halványul, majd semmibe vész az emlék. Még a legközelebbiek emléke is. A nagyapja arcából már csak rémlik valami. A kerekded arca és a ritkás bajusza. Meg a jegenyetartása. Ahogy áll a fatartóban, kezében fejsze. Ahogy áll a tehén faránál az istállóban, kezében kaparó és kefe. Fatartóba, istállóba szorul az ember vénségére, s mikor már ott is hasznavahetetlen, akkor következik a vég.

— Persze, akik meghalnak, azok sem távoznak véglegesen — motyogja magának az öregember. — Velünk maradnak továbbra is. Egyetlen lakóhelyünkről, a Földről, a nagy világmindenség Édenkertjéből senki se távozhat el. Beleveszünk az örökkévalóság semmijébe, de nem tűnünk el, csak egyik közösségből átvándorlunk a mindent és mindenkit tovább élő másik közösségbe. A temetőbe. Ott alussza álmát apám, anyám, minden ősöm, ki tudja, hányadiziglen visszamenően. A temető a halottak éltetője. A fejfák beszélnek, emlékeket idéznek. Ha most mindjárt elindulnék a halottak birodalmába, minden névhez lenne történetem. Ha valamin fennakadnék, akkor a Kuttor néven. Kut- tor, Kuttor. Milyen név, mióta név? Sajószentpéteren élt egy bizonyos Kuttor. A lányát ide hozták feleségnek, az apja meg eljött meghalni utána. Legősibb neveink egyikét őrizné a temető?

Az öregember sóhajt, és visszaereszti a kipöckölt cserepet a helyére. Szoktatja szemét a tető alatti homályhoz. Aztán palatáblával és palavesszővel a kezében szembefordul a létrával, leereszkedik a padlásról. Vigyázva, körültekintően, mert a meggondolatlan