Irodalmi Szemle, 1981
1981/9 - Mács József: Égig érő palatábla
elment Ostravára bányásznak. Egyik fia sem maradt otthon. A fiatalnak a város tetszik jobban. A kényelem miatt. Ott nincs vesződség a házzal, azt sem tudják, honnan fűtik a lakást, honnan kapják a meleg vizet. A kerttel sincs vesződség. Persze zöldség sincs, csak ami a piacon „terem”. Pénzért kell venni mindent. Hát csak maradjon ott, ha fel akarja élni minden pénzét! Egyik fia Pozsonyban telepedett le, a másik Ostraván. Nem csábítja őket haza az új ház. A felesége halála megrenditően hatott rájuk, de a temetés után, amikor együtt volt a család, még csak a szájukra sem vették, hogy hazajönnek végleg, nem hagyják magára az apjukat. Adja el a házat, költözzön a kisebb fiához Ostravára, ennyit ötlöttek ki' egész este. Az ostravai menyének akkor még nem volt gyermeke. Ügy nézett ki minden, hogy nem is szülhet. Ö lesz a család dédelgetettje. Áldja az eszét, hogy nem könnyelműsködte el a döntést. Most kölönc lenne a nyakukon. A menye egészséges fiúgyermeket hozott a világra. Igaz, későn, de annál nagyobb volt az öröm. A megkésett unokát várja, a hétéves Bogár Marcit. Martin Bogárt. Miatta törekedik föl a padlásra. Még néhány létrafok, és már benne is áll a nyílásban. Feje fölött jókora darab szalonna lóg. Megizzadt a melegben. Csöpög belőle a zsír. Nincs jobb az ilyen szalonnánál. Uborkával valóságos csemege. Jó fog kell hozzá, semmi más. Az meg van. A műfogsort ingyen dugják mindenkinek a szájába. A padláson nagy a por és a rendetlenség. A törött cserepek résein vastagon ömlik be a napsugár. Az öregember nem tudja, merre induljon, mihez nyúljon. Már a gerendán csücsül, a kémény közelében, és sajnálja, hogy feltörte ide magát. Csak most látja, milyen nehéz feladatra vállalkozott. Egy kis semmi palatáblát előkeríteni a sok limlom közül annyira reménytelen, mint tűt keresni a szalmában. No de sebaj, az autóbusz délután érkezik, van még ideje elég. Akár az egész padlást feltúrhatja. A legnagyobb vaspántos ládában kezdi a keresést, amelyben ott porosodnak a mindenféle irományok a nagyapja, az apja és a maga idejéből. Németül-magyarul a Monarchiából, szlovákul-magyarul az első köztársaságból. Két további hivatalos irat a második háború utáni évek zűrzavarából. Egyik deportálni akarja Csehországba, a másik telepíteni Magyarországra. Egyikből sem lett semmi. Hiába tették a háborús bűnösök listájára. A deportálást azért úszta meg, mert Szlovákiában is nagy szükség volí a kőművesekre. A kitelepítést meg lefújták, mire rá került volna a sor. Legszívesebben újra elolvasott volna mindent, amit a vaspántos ládában talált, de arra nem futotta most az idejéből. A palatábla keresése fontosabb volt a keresztlevelek, a hovatartozási bizonyítványok, a halotti levelek és más családi irományok olvasásánál. A padlásfeljáró nyílásánál kezdte a nehéz, derékfájdító munkát, és a keresésbe belefáradva, már-már reménytelenül fel akart állni, amikor a kémény másik oldalánál, a szátva és a guzsaly között észrevette a molyrágta, pókhálós, iskolás tarisznyáját. Egészen megrészegedett az örömtől. Aztán gyanakodva közeledett a tarisznyához, hátha kalapácsot, üllőt, fenőkövet, éket és ki tudja, még mi mindent talál benne. Mindent, amit kaszáláshoz használ az ember. De ahogy kíváncsian beletúrt a tarisznyába, egyszerre megnyugodott. A limlom közül előkerült tarisznya elnyúzott, penészes és molyos. Az öregember kiönti maga elé a tartalmát. Tolltartó, palatábla, néhány elrongyolódott füzet és könyv hever előtte. A palatáblát ragadja meg, más nem is nagyon érdekli. Ügy forgatja, nézegeti, mintha kincset tartana a kezében. Egyik oldala vonalas, a másik kockás. Csóvál- gatja a fejét. Ügy dobta félre az iskoláskori emléket, hogy le sem törölte rendesen. — Éljen a csá — betűzgeti róla, a többi olvashatatlan, de könnyen megfejthető. Rövid ujjú ing van az öregemberen. Nadrágjával törli tisztára a palatáblát. Még rá is köp néhányszor, mint suszter a csizma szárára, hogy fényesebb legyen. Aztán elégedetten leteszi maga mellé. Az már nem kerül vissza a tarisznyába. Viszi le a házba. Délután érkezik az unokája. A fölösleges dolgokat hagyja. Mikor azonban a tolltartóra esik a pillantása, eszébe jut, hogy írni is akar a palatáblára, és egyelőre nincs mivel. Kinyitja a tolltartót, s egyik rekeszében megtalálja a palavesszőket. Felderül az arca. Méricskéli, nézegeti, egymás mellé helyezi őket. Egyik csupán fele a másiknak. Üsse kő! A fő, hogy palavessző is van. Szegény megboldogult apja semmit nem dobott el. Mindenhez úgy ragaszkodott, mint egy igazi régiséggyűjtő. Mintha hatodik érzéke súgta volna, hogy dédunokájának, a család legkisebb Marcijának szüksége lesz rá. A morva feleség derék, okos, jóravaló asszony, de a fiacskája nem tanul mellette ma
