Irodalmi Szemle, 1981

1981/9 - Mács József: Égig érő palatábla

— Jó feje van a fiamnak, jó tanuló, tessék besegíteni a gimnáziumba, hadd legyen belőle pap vagy tanítói

— Nézze, Bogár, ha egy követ eldob, az is papot vagy tanítót talál, annyi van belőlük. De betehetem gazdatiszti iskolába. Négy év múlva ispán lehet belőle.

Oda nem ment. Nem volt kedve a gazdasági iskolához. Inkább a kőművesmesterséget tanulta ki és nem is bánta meg. A republikában, harmincegyben, letette Pozsonyban a mesteri vizsgát.

Jó dolog volt a palatábla. Megtanította a betűk és a számok szeretetére. Jó volt írni rá színes vagy fehér palavesszővel. Ha elrontott valamit, letörölhette gyorsan. Persze nem sokáig volt rá szüksége. A felsőbb osztályokban már nem kellett a palatábla. Akinek nem volt Iskolás korú kisebb testvére, az véglegesen félretehette vagy dobhatta a limlomok közé. Akárcsak ő. Később nem is tartotta számon, hogy van. Egészen megfeledkezett róla. Soha nem is gondolt volna rá, ha nem történik valami, ami eszébe juttatja.

És most azon morfondíroz a hombárban, a padlásfeljáró létrájába kapaszkodva, hogy sok mindenre gondolt már életében, arra azonban soha, hogy egyszer még jól jöhet a padlásra dobott palatábla. Nem neki, dehogy neki, hiszen olvasni, számolni rendesen megtanult. Az iskolában senki sem múlta fölül. Megmondhatná egyetlen élő társa, Mó- rocz Pista, de megütötte a szél szegényt, s azóta mintha meghibbant volna. Nem emlékszik semmire. Csak gubbaszt egész nap a kapu előtt, és úgy pislog mindenkire, mintha senkit sem ismerne. Talán jó is, hogy így járt. Hogy lekopott minden az emlékezete faláról. Nem tudja, hogy nem is olyan régen még rangos gazda volt, negyven hold földdel, két pár ökörrel. Meg erős ember volt. Talán a legerősebb a faluban. A beadási kötelezettség teljesítésébe azonban belefáradt, majd belerokkant, megadta magát a sorsnak, hagyta, hogy elvigyék a faluból mint szabotálót két teljes esztendőre Havára. Pedig igazán jó dolgos ember volt. Sajnálta mindenki, és visszavárta. A szélütés jót tett vele. Megölte az emlékeit. Könnyebben hal meg.

Nincs már arra tanú, hogyan jeleskedett a tanulásban, hogyan volt első mindig. Tanítója is elég fiatalon, alig hatvanévesen költözött át a másvilágra. Egyszer szigorúan megbüntette, mert egyik vasárnap délután elfelejtett templomba menni. Annyira •belefeledkezett a játszásba, hogy nem hallotta meg a harangszót. Hátrább ültette az első pádból. Szegény Mórocz Pistát tette a helyére, de nem sokáig tudta ott tartani, hiába volt gazdag gyerek, az apja hiába volt jóban a tanító úrral. Az ő eszét egy gyerek sem múlta fölül.

Nem neki, dehogy neki kell a palatábla. Ostravai unokáját várja. A nyáron vele lesz elfoglaltsága. Csak megkerüljön az a haszontalan semmiség. Baj lenne, ha nem találná meg. Semmivé válna az elgondolása. Ha eddig csoszogott, tétlenkedett a padlásfeljáró létra körül, most elragadta a hév, gyorsan felkapaszkodni a létrán, átkutatni a padlás minden zegét-zugát. Előkeríteni akárhonnan a poros, pókhálós, esetleg már korhadt rámájú palatáblát.

A lába már fent van a létra első fokán, a másik meg a következőn, de a teste nehéz, piheg, kapkodja a levegőt, az első háború hideg lövészárkában köszvényes lett. Azt hitte akkor, hogy ott pusztul el a fronton, és nem golyó fogja kioltani az életét. Még egy háborút, vizes lövészárkot biztosan nem élt volna túl. Szerencsére felhagyott egy időre a kőművesmesterséggel, éppen a háborúban szerzett reumája miatt, üzletvezetőséget vállalt harmincnyolc januárjában, még a republikában, később meg a Hangyában, a magyar világban, s jött kéretlenül is a felmentő levél, megúszta a háborút, nem úgy, mint Mórocz Pista, aki frontot, fogságot próbált.

Megáll, pihen, szétnéz. Mintha azon tűnődne, tulajdonképpen miért is vágatott padlásfeljáró nyílást a hombárban? Pedig a válasz nagyon egyszerű. Ügy gondolta még akkor, hogy kell a hely a gabonának. Egy ideig kellett is. Hombárban is, padláson is. A szövetkezet nemcsak pénzzel fizetett, terménnyel is. Bőkezűen jutalmazta a kőműves- munkát. Némelyik esztendőben annyi terménye volt, mint régebben Mórocz Pistának. Aztán mint mindennek, ennek is végeszakadt. Havi fizetésre tértek át. A hombár évről .évre üresen maradt. Már csak a padlásfeljáró létra áll benne. Lakószobának nem használható. Kicsi rajta az ablak. Egyébként is, ki használná? Egyedül lakja a nagy házat. Feleségét tíz évvel ezelőtt temette el. Meghalt ötvenegy éves korában. A hajdan szép .asszony bőre úgy ráncosodott, mint a pondrós alma héja. S a színe, mint a sárga