Irodalmi Szemle, 1981
1981/9 - Mács József: Égig érő palatábla
ÉGIG ÉRŐ PALATÁBLA Az öregember jól benne járt már a korban. A hetvenediket töltötte be éppen. De nenr fehéredett meg haja, a bajusza, csak a bőre feketedett meg, mintha vénségére ki-kife- küdne a napra. Ha nem ismernék a faluban és az egész Balogvölgyön, cigánynak néznék, annyira készül, igazodik az öröksötét éjszakához. A bőre repedezett, ugyanúgy,, vagy még jobban, mint nagy szárazság idején a föld. Magas, sovány ember, nehézkesen mozog, de még nem fárad. Szíve, tüdeje bírja. Napjában többször is kimegy a kertbe, ha meg kedve tartja, az egész határt bejárja. Persze csak a faluhoz tartozót. Mert hat község állt össze egy szövetkezetben. A megnagyobbodott határ már sok lenne neki. Csak az ismerős földeket barangolja be, amikor gyötri a mehetnék. A méhecskének talán nincs is esze, de az is tudja, meddig repülhet. Addig megy el, ahonnan még visszatalál. A dombokat azért szeretné elsimítani. Pedig akkor Gömörországot törölné el a föld színéről. Hiába, nem bírja már az emelkedőket. A síkság lenne jó neki, a könyvekből ismert alföldi rónaság. Helyet cserélni azonban nehéz. Hagyni a megszokottat szinte lehetetlen. Inkább jöjjön a halál! Persze nemcsak a dombok ijesztik az öregembert. Ijeszti saját házának a padlása is. Mert oda is fel kell mászni néha. Nem ő találta ki, hogy limlomnak padláson a helye. Némelyik állat télire valót gyűjtöget. A mókus például legalább egy zsák mogyorót tárol magának, elrejti a föld üregében vagy a korhadt fa odvában, aztán rájár, míg ki nem tavaszodik. Az ember is hasonlóképpen csinálja. Felhordja hombárba, padlásra, amire egész életében szüksége lehet. Ott gyűlik a mindenféle hasznavehetetlen kacat meg feleslegessé vált szerszám. Ott rozsdásodik a kasza, a sarló, ott porosodik a guzsaly, a fejőszék, a járom és a petróleumlámpa. Ott árválkodik az elhasználódott csizma, bakancs, öltöny. Az ember nem dobja ki, nem égeti el a kertben, mert úgy gondolkozik, hogy hátha szüksége lesz még valaha valamire. Hátha kerül olyan helyzetbe, hogy jól jön a már egyszer levetett és megőrzött gúnya. Dicséri az eszét, hogy a palatábla nem került a szemétbe. Pedig csak az alsóbb osztályokban volt rá szüksége. Amikor Sárospatakról egyenesen a falujukba jött tanítója az ábécére meg számolni tanította. Ahogy öregedik az ember, úgy élesedik az emlékezete. Haláláig nem felejti el, hogy az első osztályban húszig számoltak, a másodikban százig, a harmadikban meg már ezerig. Az ötödik osztályban a tizedestörteket, hatodikban meg már a nagytörteket gyömöszölte fejükbe a tanító úr. Jobban tudtak mindent, mint a mostani fiatalok. Pedig ők már nem palatábláról tanulnak. Megöregedett, lassan készül a halálra, de a régi Magyarország hatvanhárom vármegyéjét és a magyar királyok nevét még most is fel tudná sorolni. Azt is, hogy mettől meddig uralkodtak. Konkoly tanító úr a nyelvtant is megtanította velük rendesen.. Pedig tankönyv nem volt. Füzetbe diktálta a fontos tudnivalókat. Jóízűen, szívderítőén mosolyog azon, ami még a régi, összeomlott világról eszébe jut.. Hogyan is kellett gépiesen elhadarni? A megye feje a főispán, a járásé a főszolgabíró,, a községé a bíró. Nem is tudja, hogyan illeszkedett volna abba a világba, ha az apja elgondolása sikerül. A szegény napszámos ember elment a paphoz, és azt mondta: Mács József
