Irodalmi Szemle, 1981
1981/9 - Rácz Olivér: Napfény, fehér vitorlák
— Köszönöm — mondta a lány ünnepélyesen, amikor már újra egymás mellett feküdtek a napon. — Mit? — Hogy megmentette az életemet. — Kérem. Bármikor nagyon szívesen. Noha — ott, ahol bátor voltam kimenteni a cápák elől, már nyugodtan leállhatott volna. Vállig ért a víz; nem vette észre? — Nem. És ettől az életmentés hős ténye változatlanul fennáll... Egyébként — lehet, hogy magának a válláig ér ott a víz: nekem nem. Legalább egy fejjel alacsonyabb vagyok magánál — nem vette észre? — kérdezte a lány, s hogy bebizonyítsa, nyújtott karral, egész testével a fiú oldalához simult. A fiú is kinyújtotta a karját, szorosan a tenyerébe zárta a lány kezét. Aztán sokáig hallgattak. — Maga nem is étkezik itt, a szállodában? — kérdezte később a lány, mert körülöttük a napozók már szedelőzködni kezdtek. — Nem. A villában étkezem. Ez a szálloda drága az én zsebemnek, tudja, Miss Gilbert — mondta a fiú kötekedve. — Én — nem lenni kanadai... — Kár. Csakugyan — maga mivel foglalkozik, amikor nem cápa? Ügy értem, mivel keresi a szabadságravalót? — Én — lenni tengerész, Miss Gilbert... Briganti... pirata . .. kalóz. Járni tengert, rabolni kincseket. Mint sir Francis Drake. Tudja kanadai lány, ki volt sir Francis Drake? — Maga örökké bolondozik — mondta a lány durcásan, és kivonta a fiú tenyeréből a kezét. — De azért kár, hogy nem étkezik a szállodában. Tudja — nem szeretek egyedül étkezni. Sem idegenekkel. — Majd csinálunk valamit, missz... A cápa majd kitalál valamit. Az ebéd előtti daiquirit mindenesetre együtt szürcsölgették a szálloda bárjában. Meg kellene kérdezni, miért adnak a daiquirihez mindig két szalmaszálat, gondolta a lány lustán. Meg kellene kérdezni Phil-t. Phil biztosan tudja. De lehet, hogy butának fog tartani. Már másodszor vagyok Kukában, felszivogattam egy vedernyi daiquirit — szeretem a daiqurit, és kész; kinek mi köze hozzá? — és nem tudom, minek a két szalmaszál... Valaki egyszer azt mondta, egyszerűen azért, hogy ha az egyik eldugulna a citromrostoktól vagy a jégdarabkáktól, a másik zavartalanul biztosítsa az üzemellátást. De az is lehet, hogy egyszerű szokás. Hagyomány. Meg kellene kérdezni Phil-t. De nem kérdezte meg: a férfi éppen lendületes, szaporán pergő spanyol nyelvű társalgásba merült az üres daiqiuris poharakat összeszedegető pincérrel. A lány nem sokat értett a beszélgetésükből; alig néhány szót, noha meglehetősen ismerte a nyelvet. Ekkor eszébe jutott, hogy a férfi tengerésznek vallotta magát, s arra gondolt, hogy talán egy spanyol hajóval érkezett Kubába. Nem tudta, járnak-e már spanyol hajók Kubába, sőt, az is lehet, hogy a fiú megint bolondozott — talán nem is tengerész. De azért, amikor a pincér eltávozott, mindenesetre megkockáztatta: — Maga remekül beszél spanyolul. Phil — maga spanyol? — Beszélek spanyolul — mondta a fiú óvatosan. A lány nevetett. — Amikor megkérdeztem, angol-e, akkor is így válaszolt. Igazán spanyol? — No — válaszolta a fiú azonnal. — No. Lehet, hogy van bennem spanyol vér, sőt, majdnem bizonyos, hogy van, de nem vagyok spanyol. Iszik még egy daiquirit? — No — mondta a lány kimérten. — No. Muchas gracias. Csak tudnám, miért titokzatoskodik, gondolta bosszúsan. Aztán váratlanul egy képtelen gondolat villant át az agyán. Talán — talán csak nem amerikai?... Nem, nem — ez lehetetlen...! A gondolattól valósággal megborzongott, mint amikor a fiú odakint, a tengeren, elúszott tőle, és ő magára maradt. Ettől... ettől az őrülttől kitelik, gondolta riadtan, s a kalandos, vad, ijesztő, hátborzongató lehetőségek egész sora villant fel előtte egyetlen másodperc alatt. Kém... Amerikai ügynök. Terrorista. A Titkos Szolgálat embere ... Iszonyú... De aztán a férfira pillantott, és tagadóan megrázta a fejét. De azért halkan, a hangját visszafojtva, megkérdezte: — Maga — amerikai? A férfi rábámult.
