Irodalmi Szemle, 1981
1981/9 - Rácz Olivér: Napfény, fehér vitorlák
— Hogyan?... Vagy úgy: nem, nem vagyok jenki — mondta sötét mosollyal. — Hogyan is lehetnék jenki? Hirtelenében nem értettem meg, mit akar kérdezni — mentegetőzött. — Amerika nagy. Kanada is Amerikában van, nem igaz? — kérdezte csipkelődve. Már megint mellébeszél. Mellébeszél és titokzatoskodik, gondolta a lány ingerülten, és elhatározta, hogy amíg a fiú ki nem engeszteli, hűvös és kimért marad. De a fiú nagyon hamar kiengesztelte. — Mondja — kérdezte —, fezeret csónakázni? Ha akarja, szerzek délutánra egy motorcsónakot. Vagy egy vitorlást. Akarja? A lánynak eszébe jutottak a tenger és az égbolt között lebegő színes vitorlák, és elszorult a szíve a sóvárgó boldogságtól. — Most is ugrat? — Ugyan. Ebédeljen meg gyorsan. Kint várom majd, az öbölben, a parton. Csodálatos vitorlás volt, és a fiú csodálatosan kezelte. A karcsú, kecses hajó úgy engedelmeskedett minden gyors, erőteljes, kurta mozdulatának, akár valami jókedvű, rakoncátlan, de már engedelmességre szoktatott fiatal csikó. A lány — a fiú beavatta a kormányzás titkaiba: olykor már, együtt a fiú erős markával, a vitorlarudat is megmarkolhatta — időnkínt felpillantott a duzzadó, piros-fehér vitorlára, aztán szétnézett az opálosan fénylő, csillogó tengeren, és úgy érezte, ennél nagyobb, teljesebb boldogság nem létezhet. Később, amikor a lány már kezdett elfáradni — odakint, a tengeren, friss szél fújdo- gált —, bevonták a vitorlát, s a fiú a part mentén, egy csöndes kis öbölbe evezett. Aztán kikötötte a hajót, és a lány mellé heveredett, a fedélzetre. Szótlanul ringatóztak a lusta vízen. — Qué lástima — szólalt meg néhány perc múlva váratlanul a lány. — így mondják spanyolul? Qué lástima — milyen kár ... — Mi az, ami qué lástima? — kérdezte a fiú felkönyökölve. — Milyen kár, hogy ez a három hét olyan gyorsan lepereg. Egy teljes nap már majdnem eltelt belőle ... — Ö, még messze van az este — mondta a fiú könnyedén. Aztán halkan megkérdezte: — Az estét is nekem ajándékozza? Elviszem táncolni. Vagy egy kalózkocsmába. Van itt egy, a parton. Hiszen tudja, hogy kalóz vagyok ... — Az egész három hetet szeretném magával tölteni — mondta a lány nagyon egyszerűen, és nagyon nyíltan, nagyon tiszta pillantással a fiú szemébe nézett. — Három hét — sóhajtotta —, annyi, mint a semmi... — Csak két hét — mondta a fiú szelíden. — Nekem két hét múlva lejár a szabadságom. — Ű — mondta a lány csalódottan. — Qué lástima.. . Akkor a fiú föléje hajolt és megcsókolta. Valahol egy sirály rikoltott a víz felett, de ők már nem hallották. Alkonyaikor kimentek a partra; apró, hófehér kagylóhéjak után kutattak a puha, száraz homokban. — Nézd — mutatta a lány a tenyerén, miközben lefújta a homokot a selymes tapintású kis kagylóhéjakról —, olyanok, mint az ártatlan kis csókok ... Butaságokat beszélek? — kérdezte aggódva. — Nem olyanok? A fiú elmosolyodott. — De. Egészen olyanok — mondta gyengéden —, mint a te csókjaid, querida... — Mondd — kérdezte a lány, és lábujjhegyre ágaskodva a fiú nyaka köré kulcsolta a két karját —, te valóban tengerész vagy? — Sí, querida, igen, kedvesem — mondta a fiú komolyan. — Miért? — Akkor — mondta a lány fakón, és elfordította a fejét —, akkor hogyan gondoltad — ott, az imént, a hajón, amikor már csak álmodoztunk egymás karjában, ott — hogyan képzelted, hogy máskor, hogy jövőre is találkozhatunk? Itt, Kubában?... Csak azért mondtad, mert örömet szereztem neked — mert jó volt velem lenni?... Ezzel akartál megjutalmazni? — kérdezte halkan. — így akartad megköszönni? ... Vagy — kérdezte szomorúan, hitetlenkedve — akkor kaphatsz szabadságot, amikor te akarod? — Ű, el lehet azt intézni — mondta a fiú szelíden. — Megírod, mikor jössz, és én majd várni foglak.
