Irodalmi Szemle, 1981
1981/9 - Duba Gyula: A múlt üzen
A MÚLT ÜZEN Eszmefuttatásunkban nem általában a múltról lesz szó, hanem konkrétan a ml múltunkról: nemzetiségi irodalmunk egy emberöltőnyi történelméről. Ha a továbbiakban élő hagyományról szólunk majd, akkor olyan értékekre gondolunk, melyeket mi hoztunk létre, magunk alkottunk meg, aztán mintha megfeledkeztünk volna róluk, nem emlegetjük őket. Tudatunk szövetében, ösztöneinkben bizonyára ott vannak a helyükön ezek a régi felismerések, magunkban hordozzuk emléküket, értelmüket, de nem szólunk róluk, gondolatainkban nem öltenek alakot, az elmúlt idő tömege elfedi előlünk fényüket és jelentésüket. Üzenetük keres minket, de nem talál ránk. Gondolatokról, szellemi megnyilvánulásokról és elméleti megfogalmazásokról lévén szó, melyeket a föléjük tornyosuló, súlyos időtömegeken kívül régi újságlapok, folyóiratborítók és betűtömegek is rejtenek előlünk, indokolt, hogy feltegyük a kérdést: élnek-e még? Valós még a létük, élő-e kisugárzásuk, vagy már csak illúzió? Nemzetiségi irodalmunk — irodalomtudatunk mai épülete nehezebben épült meg, mint magas Déva vára, növekedése körülményeiben is inkább Bábel tornyát mintázta. De abban mindkét példára hasonlított, hogy alapjaitól kellett felépíteni. Háború utáni irodalmunk nem emeletet épített fel már meglévő épületre, hanem új építkezésbe kezdett, ingatag alapokra, elhanyagolt telken, kezdetleges eszközökkel. Annál becsesebb számunkra a mai épület, melynek ragasztóanyaga — maitere — a hit és felelősségérzet mellett az elmúlt ifjúság. Önérzetes, bölcs gazdákként gondozzuk és emeljük tovább ezt az épületet! És használjuk ki közben, ne csak éljünk a fedele alatt, hanem érezzük is otthonosságát, benső erőit, a melegét. Nem mondok újat állításommal, hogy az emberi tudathoz hasonlóan a közösségi tudat — tehát az irodalomtudat is — felismerésekből, gondolati általánosításokból, szellemi tettekből és tapasztalatokból, az időben születő értékekből építkezik. Méretei mennyiségiek és minőségiek, nagysága, kiterjedése időben és térben adott. Ha jellegét vizsgáljuk, a tartalmát elemezzük, óhatatlanul a múlt felé fordulunk, hogy a lényeg megtapasztalása végett felfedjük és kimutassuk az építés — épülés menetét és állomásait. A múltba fordulásra nem a nosztalgia késztet — bár nyilván szerepe lehet e folyamatban —, hanem a fejlődés természete: minden tény következménye s egyben előzménye valaminek. Ilyen szempontból érdekes — és fontos! — lenne megvizsgálni, hogy irodalomtudatunk összetevőinek — tehát esztétikai-, etikai- és kritikai gondolkodásunknak — mikor, hol és hogyan jelentkeztek az első valós jegyei? A magam részéről a reális kritikai gondolkodás első aktuális ismérvét Fábry Fiatalok antológiája című írásában látom, melyet 1954-ben írt az Oj hajtások antológiáról. Ugyanígy „tippelhetnénk” az első versre, az első novellára is. És ha következetesen végigjárnánk és megvizsgálnánk a kezdetektől máig tartó utat — irodalmi vonulásunkat —, olyan írásokkal, cikkekkel, eszmefuttatásokkal találkoznánk, melyek egy-egy előrelépést jelentettek, versekkel és elbeszélésekkel, melyek eriős fényükkel előre világítottak és új utakat mutattak, dialógusok és viták emlékére bukkannánk, amelyek a korabeli adott helyzetben világossá tették a dolgok rendjét, a különbözőségben szintézist teremtettek. Ilyen vizsgálódás során egyszerre közösségi összefogások és egyéni kiállások tényének a jelentősége válna tisztává, értékessé és előremutatóvá. A régmúlt dolgok egyszerű lényege igazi jelentőségében bontakozna ki előttünk. Duba Gyula
