Irodalmi Szemle, 1981

1981/8 - — k —: Holmi

hiszen az avantgarde — a szó eredeti értelmében — élcsapatot jelent. Persze, megint más kérdés, lázadásnak nevezhető-e egyáltalán a manipuláció tárgyává tett lázadás. Hiszen a polgári társadalom ezúttal is gyorsan „integrálja, nyeli be, változtatja divattá és árucikké az egyes mozgalmakat. (...) A szokatlan és megbotránkoztató gyorsan kereskedelmi ügyletté, reklámcikké, áruvá válhat”, s bizonyára nem véletlen, hogy „a szélsőséges játékosságú kísérleteket a nagyipar támogatja.”

A neoavantgarde című, most megjelent antológiában közzétett dokumentumok — programok, „esztétikák”, interjúk, riportok, esemény-leírások, tanulmány- és könyvszemelvények — „a neoavantgarde- ra jellemző gondolkodásmódot” hivatottak megértetni az olvasóval, s megalapozni így a neoavantgarde címszóval összefoglalt, ellentmondásos jelenségek értékelését. Mert — noha a neoavantgarde legszélsőségesebb nézeteket valló képviselői egészen addig jutottak, hogy immár nem hajlandók határt látni művészet és valóság között (s így lényegében a művészet létét vagy létjogosultságát tagadják), hogy végletes esetekben a művészettel együtt a művészt, azaz önmagukat is meg akarják semmisíteni („A folyamat végén Chris Burden áll, aki önmaga karjába lő, és Rudolph Schwarzkogler, aki kiheréli magát és elvérzik.”) —, mint Szabolcsi A noeavantgarde hozadéka című fejezetben kifejti, ezeket az irányzatokat sem lehet a maguk teljességében, mindenestül elvetni vagy ignorálni: „Az avantgarde és a neoavantgarde megszüntetve megőrzött elemei már a hatvanas években jelentős művekben tűnnek fel a realizmus gazdagító elemeiként. Utalok itt Jorge Semprun korábbi műveire, Gabriel García Márquez regényeire, Voznyeszenszkij, Mieželaitis lírájára, vagy akár a magyar Tűztánc-csoport köréhez tartozott költők műveire, amelyekben síkváltások és időcserélés, belső tudatfolyam-ábrázolás és nyelvi anyaggal való játék egyaránt elemeivé lesznek egy tudatos, világnézetileg átgondolt, magasabb rendű kompozíciónak. (...) ahogyan az új művészeti irányok »leszállnak« a közönség körébe, s botránkoztatva, felháborítva, de mindenképpen együttjátszani, együttgondolkodni, együttcselekedni ingerük, olyan folyamat részeként, amely talán Brechttel vette kezdetét, egy új, közösségi művészetet előlegeznek.”

Ami viszont — véleményünk szerint — a szóban forgó művészeti jelenségekből teljes egészében elvetendő, az mindenekelőtt a legtöbb neoavantgarde irányzat ideológiai alapja (a különféle polgári ideológiai irányzatokon kívül nem egyszer a maoizmusról van szó) és utópisztikus társadalomszemlélete, amely napjainkban már semmiképpen sem határozhatja meg a művészet (mint társadalmi tudatforma) fejlődését.

(Gondolat, 1981.)

Varga Erzsébet

HOLMI

Bácskái Béláról ír a 81/8-as Művészetben Klára Kubicková Gyökerek — Bácskái Béla tájképfestészete címmel. Az írás szerzője kiemeli a Bacskai-féle tájképfestészet egyéni jellegét: az akvarell-festészetben a tájképek „kontrasztos színkompozícióival” és a „rajzos elemekkel” újszerűt, meglepőt alkotott.

Borzi László Fénnyel írva című fotókiállítását nyitották meg 1981. szeptember 17-én a rimaszombati Gömöri Múzeumban. A fiatal Borzi alkotói profilját a maga teljességében bemutató kiállítás a szlovákiai magyar kulturális élet jelentősebb eseményei közé tartozik, egy jól indult fiatal embert segít.

Gál Sándor Ady debreceni szobránál című versét közli az Alföld 81/9-es száma.

Egri Viktor irodalmi munkásságát méltatja Máriás József az Utunk július 3-i számában, a nemrég megjelent Hallgatás évei című könyve kapcsán.

A Honismeret 1981/3-as számában Vörösmarty Géza, Jókai Mária és Csáky Károly írásaival találkozunk. Vörösmarty Géza a Csemadok KB támogatásával a Pozsonyban megalakult Liszt Ferenc klubról ír. Csáky Károly két írását hozza a folyóirat — Bartók Béla és a „honti igricek” és Vétessék ki szóló szívem címűeket. Az elsőben Bartók Béla 1910-es ipolysági látogatásáról, gyűjtéséről ír a szűrös igricek,