Irodalmi Szemle, 1981

1981/8 - FIGYELŐ - Varga Erzsébet: A neoavantgarde

iFnc^sTEHicn)

A neoavantgarde

„Minden keresés, minden kísérlet jogosult, mely ismét összekapcsol bennünket az eleven művészettel. Áldott az, aki az újat hozza. Azt az újat, amely régi, de mi újnak látjuk.” — írja Kosztolányi a Káté című cikkében 1925-ben, amikor már nyilvánvaló volt, hogy a művészetnek — ha lépést akar tartani a korral — meg kell újulnia, ki kell lépnie korábbi korlátai közül, meg kell szabadulnia a kanonizált szabályok bilincseitől, hogy imigyen fölszabadulva részt vehessen az ember felszabadításának történelmi jelentőségű munkájában. Ez a gondolat mindenekelőtt a századeleji avantgarde (a később — partikularitásuk abszolutizálásával — dogmatikussá vált „izmusok”) hatására érett meg a kor legjelentősebb gondolkodó — s mint Kosztolányi példáján látjuk, nemcsak avantgardista — művészeiben. Persze, az igazi (vagyis forradalmi) avantgarde ideje a húszas évek közepe táján — miután az európai forradalmi megmozdulások meg a tanácsköztársaságok sorra leverettek és a kapitalizmus átmenetileg stabilizálódott — lejárt; mint Szabolcsi Miklós írja A neoavantgarde című antológia bevezető tanulmányában (amelyből a következőkben bőven idézünk majd, hiszen véleményünk szerint Szabolcsi itt nagyon alaposan — s marxista szempontból tudomásunk szerint először! — jellemzi összességükben századunk avantgardista törekvéseit”), „a 'húszas évek kiábrándító, józanabb légkörében (...) Az »örö»k lázadás®, a mindenáron botránkoztatás politikailag is időszerűtlenné vált. Ismétlés és játék lett az egykori lendületből”.

A második világháború idején úgy tűnt, hogy az avantgarde napja végleg leáldozott: „Amikor az egész világ rémálommá lesz, nem kell mesterséges lidércnyomást kelteni — a valóság mellett a szürrealizmus legmerészebb kísérletei is papírízűnek, irodalomtörténeti tankönyvek lapjaira illőnek tűnnek”. A háború után azonban kiderült, hogy a századelő avantgarde-ja korántsem halt meg, csupán funkciót változtatott, lázadásból üzletté vált: „Az avantgarde, pontosabban a volt avantgarde lassanként szalonképessé válik, a polgári társadalom életének alkotórésze lesz. Lázadni vagy látszólagosan lázadni már nem merészség és kihívás, hanem kötelező szertartás: új irányt alapítani nem lázas és lelkes vállalkozás, hanem reklámozott napi tevékenység. Az avantgarde az 1949—1960 közti évtizedben részévé lesz a kapitalista »establishment«-nek; polgárpukkasztóból szinte minden polgár számára kötelező tevékenységgé, legalábbis ártalmatlan látvánnyá szelídül, a neokapita- lista rendszer elidegeníthetetlen részeként. Az avantgarde a maga egészében áruvá vált, kommercializálódott. (...) az... áruvá tett, manipulált művészeti irányok már voltaképpen nem is nevezhetők »avantgarde«-nak; annak hírével és címkéjével, valaha-volt lendületével álcázzák csak magukat (...) Tucatalkotásai — filmben, regényben — elárasztják a művészeti életet, könnyen utánozható s előállítható kommersz pesszimizmust kínálva.” Szabolcsi Miklós szerint az 1960—1975-ös években kiteljesedő neoavantgarde hullám elhatárolandó ettől a kommercializálódott, avantgarde-nak már nem is nevezhető művészeti irányzat-csoporttól, mivel szerinte a neoavantgarde „sok tekintetben minőségileg más képződmény”. Igaz, ő csak azokat az áramlatokat tekinti neo- avantgarde-nak, „amelyek valamilyen módon a kapitalista rend elleni tiltakozásnak, lázadásnak — olykor torz tudatformák között — megjelenő formái”, s ha jól meggondoljuk, tulajdonképpen igaza van,