Irodalmi Szemle, 1981

1981/8 - KRITIKA - Fogarassy László: Galántai József: Az első világháború

Galántai — nyilván a felhasznált Antant-irodalom hatására — lekicsinyli az osztrák — magyar hadsereg teljesítményeit, habár az heterogén összetétele miatt gyengébb volt a németnél, de sokkal jobb volt az orosznál, románnál és szerbnél. Az oroszok és románok eredményeiket kizárólag akkor érték el, ha túlnyomó erővel tudtak fellépni, a szerbek pedig átmeneti sikereiket nem kis részben annak is köszönhették, hogy az ellenük harcoló osztrák—magyar csapatok vezérei (Potiorek, Frank Liborius) nemhogy egy Radetzky, de egy Windischgrätz képességeivel sem rendelkeztek.

Ha a nyomdának nem állt rendelkezésre elegendő ékezetes mássalhangzó, akkor talán jobb lett volna Miljacka, Macva, Uzice helyett inkább Miljacska, Macsva, Uzsice-t szedni, tekintettel arra, hogy a szerbek cirill-írást használnak.

Miért nevezi Galántai Ludendorfot a „stáb főnökének?” (216. o.) Ez az idegennyelvű szakmunkából átvett szó a magyar nyelvben „vezérkarinak felel meg, szószerint „törzs”-nek.

A gorlicei áttörés nem 1914, hanem 1915. május 2—4 között zajlott le. (Térkép a 257. oldalon, nyilvánvaló sajtóhiba. A korrektor elnézte, hogy 1914 májusában még nem is volt háború.)

Zavaros a 331. oldalon ez a fogalmazás: „Montenegró... hadserege és uralkodója nem hagyta el visszavonulva az országot.” Hiszen a különbéke azért nem jöhetett létre, mert a montenegrói király az utolsó pillanatban meggondolta magát és kormányával együtt elmenekült, követve a szerb király példáját.

A gyarmati háborút a németek eleve elveszítették (a központi hatalmak közül csak nekik voltak gyarmataik), mert az Antant hajóhada a világtengereken nagy fölényben volt a német flottával szemben. Emberi és anyagi utánpótlást a gyarmatokra a németek küldeni nem tudtak. Óceániára a japánok szinte puskalövés nélkül tették rá kezüket, hiszen az ottani német szigeteken alig volt katona, Kiaocsout (Csingtau) viszont sokáig kellett ostromolniuk. Az afrikai német gyarmatok — a bennszülött lakosság részleges támogatásával — jobban tartották magukat, sőt Lettow-Vorbeck alezredes csak akkor kapitulált, amikor megkapta a compiégne-i fegyverszüneti szerződés hírét. Igen jól tartották azonban magukat a Központi Hatalmak Európában és Kisázsiában. Nyolc hónappal az összeomlás előtt még különbékére kényszerítették Ukrajnát, Oroszországot, Romániát. Az Antant csak Amerika segítségével tudta megnyerni a háborút, amely még semlegessége idején is bőséges hadianyagszállftója volt.

A háború folyamán a németek megsértették Belgium és Luxemburg, az Antant Görögország, mindkét harcoló fél Perzsia, a japánok pedig Kína semlegességét.

A német—finn békeszerződéshez (1918. március 7. Berlin) megjegyzem, hogy Ausztria—Magyarország külön tárgyalt Finnországgal és adatom van rá, hogy 1918. május

29-én írtak alá külön békeszerződést Bécsben. (Pilch Jenő: A hírszerzés és a kémkedés története, Bp. é. n. II. kötet, 311.)

Galántai keveset mond a londoni egyezményről (olasz igények) és meglepően szűkszavú a bukaresti szerződéssel kapcsolatban, amelynek megfelelően Románia követte az olaszok példáját és hadba lépett a Központi Hatalmak ellen. (Szövegét Sztáray Zoltán tette közzé a müncheni Oj Látóhatár 1980/1. számában azzal a kommentárral, hogy eddigi felmérése szerint sem a Magyarországon, sem a külföldön élő magyar történészek nem ismerik. Ennek a cáfolása nem az én feladatom, hanem olyan történészé, aki az első világháború történetéről már publikált.)

Nem egészen tíz oldalon számol be a szerző az első világháborút lezáró békeszerződésekről. Nem értek egyet azon megállapításával, hogy „a békekötés igényesebb áttekintése még mérsékeltebb keretben is monografikus feladat”, sőt a békeszerződésekkel foglalkozó utószóról az a véleményem, hogy túl rövid ahhoz, hogy „elkerülhetetlenül sommás” áttekintést nyújtson a Párizs környéki békeszerződésekről. És még ez az áttekintés sem mentes a hibáktól. Itt csak hármat említek meg:

Először is a versailles-i békeszerződés kapcsán megfeledkezik róla, hogy Eupen és Malmédy vidékén szabályos népszavazás nem is volt, és hogy a Saar-vidék sorsáról 1935-ben a békeszerződés értelmében népszavazás döntött, arról említést sem tesz, hibás továbbá az a megállapítása is, hogy a Schleswig-Holstein tartomány északi része Dániához kapcsolódott. Az ottani népszavazás ugyanis két külön zónában zajlott le, amelynek eredménye gyanánt az északi zóna Dániához került, a déli pedig Németországé maradt. Nem vesz továbbá tudomást a kelet-poroszországi népszavazásról sem.