Irodalmi Szemle, 1981
1981/8 - KRITIKA - Lacza Tihamér: Zenekari próba
arcok, mint például a szerző szülei vagy a nagyapja, de ők ebben a töredékes formában maradandóbban bevésődnek az olvasó tudatába, mint ha egy terjengős családregényben helyezte volna el őket a szerző. A könyv második része, amely érzésem szerint jobban szerkesztett mint az első, afféle társadalmi regény vázlata is lehetne. De több is annál természetesen, hiszen a mozaikkockák, a pillanatfelvételek és az eszmefuttatás-töredékek szinte észrevétlenül homogén struktúrává állnak össze, s ezen tükröződni látjuk a szerző által ismert valóságszelet legfontosabb elemeit. Ebben a fejezetben az iróniának talán még nagyobb szerep jut, mint az előzőben, s erre az iróniára érdemes is odafigyelni: nemcsak egy sajátos látásmód kialakítását teszi lehetővé, hanem egyúttal a grendell stílust is alapvetően meghatározza. Grendel nyelvezete mentes a hamis hanghordozástól; az író igen gazdaságosan bánik a szavakkal (ami nem éppen a fiatalok erénye], mi sem áll távolabb tőle, mint a csináltság vagy a hatásvadászat. Külön kell szólnom a grendeli próza polifóniájáról is. Ez mindenekelőtt az egymást ellenpontozó, ugyanakkor egymást kölcsönösen fel is erősítő motívumok vibrálásában jelentkezik, s lényegében a hiányzó cselekményt pótolja. Grendel Lajos könyve természetesen nem mentes a fogyatékosságoktól sem. A kötet jelentős részét kitevő két fejezet (a harmadik csupán néhány lap) nem tud igazán egymáshoz kapcsolódni. Zavaró az is, hogy a második részben túlságosan hosszadalma- san elidőz jelentéktelennek tűnő részleteknél, s gyakran emlegeti a műhelyproblémákat, az olyan jellegű kérdéseket, mint: mi lenne, ha a szerző regényíró volna? stb. Helyenként felszínesnek érzem eszmefuttatásait, gondolatmeneteit, megállapításait, különösen olyankor, amikor kisebb vagy nagyobb csoportokat jellemez. A könyv olvasása közben egyébként az volt az érzésem, hogy egy zenekari próba fül- és szemtanúja vagyok. A karmester mintha egy, számomra ismeretlen szimfónia különböző részleteit gyakoroltatta volna az egyes hangszercsoportokkal, de végül is az egész mű nem hangzott el. Sor kerül-e majd rá a legközelebbi alkalommal? (Madách, 1981)