Irodalmi Szemle, 1981

1981/1 - NAPLÓ - Koncsol László: Nagy László fényképkiállítása elé

lének góca gyanánt. Két művész már egy kicsiny, de teljes világ lesz, a művészet minden majdani bonyolultabb állapotának alapképlete, számos rokon és eltérő vagy ellentétes vonással eggyé szőtt közösség. Ez játszódott le Tóthpál Gyula, majd Nagy László jelentkezésével, ennek a folyamatnak lehetnek első szemtanúi a dunaszerda- helyiek.

Fotóművészetünk, mint szépirodalmunk egy nem elhanyagolható része is a sajtóból, nevezetesen a képriportból fejlődött ki. Nagy László itt kiállított képanyagán még több ponton is jól látható ez a gyö— kérzet. Az is látható rajta, hogy a nemzetiségi fotósnak szerényebbek a műszaki lehetőségei, s ha Tóthpál Gyula barátunk joggal szokta elpanaszolni, hogy hivatásos fotós létére kénytelenségből egy tehetősebb műkedvelő műszaki apparátusával dolgozik, tegyük hozzá gyorsan, hogy nagy emberi és művészi hitellel és hatással, akkor meg kell látnunk, mennyivel nagyobb mértékben lehet érvényes ugyanez a panasz Nagy Lászlónál, aki először állít ki, s a kiválasztódásnak még csak a kezdetén tart. Szerencsére ezek a hátrányok nem rontják le fotóinak művészi hatását, s talán csak egy előkelőbb műszaki színvonalú csoportos tárlat összefüggései között vagy egy-egy téma több különböző technikájú feldolgozása és szembesítése útján derülne ki, milyen nagy kifejezésbeli lehetőségeket tartogat ez a valóban egyéni látásmód, s mennyire marad el ez az anyag hatásban a kor műszaki színvonala révén elérhető hatás mögött.

Nem egészen véletlenül ragadtam meg az imént a tézis és antitézis fogalompár által nyújtott lehetőséget: gyümölcsözőnek érzem, terveim vannak vele. Kiaknázom ugyanis a körülményt, hogy a megnyitó közönsége föltehetőleg olyan állandó művészetbarátokból áll, akik a Tóthpál-kiállí- tást is látták, emlékeznek a képekre, s elő tudják hívni emlékezetükből Tóthpál stílusának és világlátásának fő jegyeit. Ha jól gyanítom, hasznos kiindulópont lesz ez, már csak azért is, mert a megismerés természetes útját járva haladunk így a megismerttől az ismeretlen törvényeinek a föltárása felé.

Ha tehát azt mondjuk, hogy Tóthpál művészete a tézis, akkor Nagy Lászlóra pontosan illik az, hogy műve annak antitézise, mert ők ketten néhány közös alapjegyen túl egy adott kifejezési rendszer két ellentétes pólusán helyezkedtek el. Emlékszünk például Tóthpál éles fekete-fehér kontrasztjaira, ezekre az egymást kizáró igenekre és nemekre, az őket meghatározó drámai, sőt tragikus világszemléletre, amely leginkább nemzetiségi költészetünk világképének spontán, de aligha véletlen rokona. Nagy László is a születés meg az elmúlás végpontjai, a fekete és a fehér, az igen és a nem között pásztázgatja gépével a terepet, de több vonatkozásban is másként műveli a dolgot, mint Tóthpál. (Hadd jegyezzem meg gyorsan, hogy ez nem kritikai ítélet kíván lenni egyik vagy másik fotósunk javára. Különbözőségük alkati gyökerű, s amennyiben magas esztétikai színvonalon fejeződik ki, mindketten egyenrangú értékei lesznek nemzetiségi fotóművészetünknek.] Nagy Lászlót is vonzzák a sötét tónusok, de a fekete és a fehér között átmeneteket is alkalmaz. Ha tehát Tóthpál egy fametsző vagy még inkább egy jelképekben beszélő szobrász módszerével dolgozik, akkor Nagy László eljárását leginkább festőinek nevezhetjük. Tóthpál nem ismer romantikus ellágyulást, csupán egy vallomásos képén felhős az ég. Nagy László képein fontosabb szerepet kapnak a fák, a lombok, a felhők, általában a természet romantizáltan közvetített alapmotívumai. Tóthpál szűkszavú, legtöbb képének jelentését egyetlen fogalommal is ki tudjuk fejezni, míg Nagy László sokkal líraibb és beszédesebb. Mondanunk sem kell, mennyire komor Tóthpál Gyula képvilága. Nagy László sokkal jobban kedveli a humort, szeret játszani, s láthatóan élvezi a groteszk és talányos helyzeteket. Ha Tóthpál leginkább szimbolista, úgy céhtársa, Nagy László realista; ha Tóthpál a két háború közti idők magyar baloldali fotósainak társadalombíráló irányzatával, a szociofotó mozgalommal tartva a rokonságot többnyire szigorúan egy bizonyos szempontból válogatja ki a témáit, úgy Nagy László már itt kiállított anyagában is az élet teljes spektrumát igyekszik bemutatni. Mindketten szeretik az embert s az öregeket. Nagy László egész felvételsorozatban örökített meg és novellisztiikus képsorban állít elénk egy idős, fürdőző emberpárt, egy csallóközi Philemont és Bauciszt, s megtörténik bennünk, sokszor cinikus nézőikben a csoda: olyan nagy, látható szeretet kapcsolja össze a két fürdőruhás öreget, amely feltétlen tiszteletet parancsol, feledteti az esendő részleteket, szeretettel tekintünk rájuk, irigyeljük és vállaljuk őket. Nagy