Irodalmi Szemle, 1981

1981/8 - Zalabai Zsigmond: Szó, kép, szókép, képvilág

menynek nevezni, ezzel is hangsúlyozva, hogy a jelentéstanilag értelmezett képszerűséghez valójában nincs köze.

Az irodalomtudományban, kivéve a tipoverset, csupa olyan képpel találkozunk, amely a belső szemlélethez szól. Äm e szűkebb értelmezés még mindig többféle fogalmat mos egybe. A felfogás, miszerint a költészet: képes beszéd, egészen az „ut pictura: poesis” elvet valló Horatiusig nyúlik vissza. Az esztétika klasszikusai közül különösen Hegel hangsúlyozta, hogy „a költészet, a szó művészete (...) az a totalitás, amely egyesíti magában a képzőművészetek és a zene végleteit.”28 Nem részletezve, hogy a fogalmi jelentéssel nem bíró zenei hangok „képszerűsége” megint csak más, mint a költészeté, amely szavakból áll, itt csupán annyit jegyzünk meg, hogy Horatius és Hegel nyomán a képszerűséget a lehető legtágabban is értelmezi: az érzéki megjelenítés, az érzékiszemléletes forma szinonimájaként is használja az irodalomtudomány. „A képszerűség az irodalmi mű egyik leglényegesebb vonása” — szögezi le, Radnóti trópusait elemezve, Nemes István.29 „Az irodalmi tükrözés sajátos módja: a képszerűség (megjelenítés]”

— mondja Péczely László.30 De ezt a felfogást követve, akár egyenlőségjelet is tehetünk a kép és a műegész közé, holott nyilvánvaló, hogy az utóbbi nem csupán képből (trópusból) áll.

E többféleség pedig többféle nevet követel magának.

Mert mit értsünk végül is képszerűségen, képiségen, képen? A művészi szöveg ábrázoló-megjelenítő eszközeit? Vagy azt a pszichológusok által igazolt adottságunkat, hogy egy-egy szóhoz társítjuk a valóságnak a szótól jelölt mozzanatát, „tárgyképét”? Úgy, ahogy azt Anatole France elgondolta: „Ű, hiszen a szavak: képek, a szótár pedig maga a világ, ábécérendbe szedetten”.31 S hogyan viszonyul egymáshoz akár a legtágabban értelmezett, akár csak a trópusokra korlátozott képszerűség, illetőleg a leíró nyelvtanból ismert „képes értelmű kifejezés”, mint amilyen a tűvé tesz, a fúrja az oldalát stb.? A szólások volnának az igazi képek? Hiszen ezek az állandósult, egységes jelentésű kifejezések ún. „nyelvi kép közbeiktatásával (...) fejeznek ki valamely mondanivalót”.32

Vagy sem a szó, sem a szólás esetében nem beszélhetünk képszerűségről? Hiszen, hangozhat az ellenvetés, a kommunikációs helyzet zömében a szó elsősorban a fogalmi oldalával fordul felénk. S a szólások sem szükségszerűen idézik föl a tárgyképet. A lóvá tesz, a tűvé tesz, a kivágja a rezet kifejezéseket hallva, kinek a tudatában jelenik meg ma már a ló, a tű, a réz képzete? Ezek a szólások elhomályosult tárgyképet tartalmaznak, pontosabban: olyan, valamikor szó szerint értelmezett állítást, melynek eredetét csak a művelődéstörténeti, néprajzi, szokástörténeti forrásokból merítő szólásetimológia tudja kideríteni, mint erre 0. Nagy Gábor Mi fán terem? című kötete számtalan példát kínál. A lóvá tesz például arra a régi hiedelemre vezethető vissza, hogy a boszorkányok képesek lóvá változtatni az embert; ebből alakult ki, a fejlődés során, a mai ’becsap’ jelentés, amely teljesen eltávolodott a lő szóban jelölt tárgyképtől.

Képen ezek szerint az olyan nyelvi jel (jelegyüttes) értendő, amely a fogalom mellett fölvillantja a képzetet is? Erre a költészetnek különös, sok eszközzel élő képessége van. „S a ringató homályban ringó / virágon dongát még a dongó” — írja Radnóti a Hajnaltól éjfélig című versében, melyben a dongó szó — a nyelvi jelek tudatos egymáshoz szerkesztettségének köszönhetően — szinte tárgyképként, erős képiséggel hat. S most nézzünk egy másik versrészletet, ugyancsak Radnótitól, a Keserédesből:

A záporfelleg öccse, földönfutó ködöcske, a sárban hentereg.

Napfény lehellget rája, megég apró ruhája s pucéran füstölög.

Azonos-e a két versrészlet képszerűsége, szavaiknak művészi jelként való működése? A dongó szó kapcsán közvetlen, áttételek nélküli érzékletességről-szemléletességről kell beszélnünk (melyet a hangtani forma és a rím vált ki); a második idézet viszont a közvetett, az áttételes képiséget, a szokatlan (metaforikus, megszemélyesítő) szóhasználatot képviseli: kétszintű jelentésszerkezetet alkot, melyben a szavak grammatikailag