Irodalmi Szemle, 1981

1981/8 - Zalabai Zsigmond: Szó, kép, szókép, képvilág

métában, s a matematikai nyelv heurisztikai funkciója miatt, amely megköveteli, hogy hasonló neveket adjunk hasonló dolgoknak.20

2. A „KÉP" FOGALOM ÉRTELMEZÉSEI. A tudományos nyelv kognitív metaforái már csak azért sem állíthatók szembe a költői metaforával, mert a „heurisztikai funkció”, a megismerő érték az utóbbi bizonyos fajaiban is erőteljesen megnyilvánul (összefonódva a konnotációk szülte képlékenységgel és a stilisztikai expresszivitással). A költői metafora: határterület. Fónagy Iván úgy véli, hogy a metaforikus gondolkodás a spontán képzettársítás és a tudatos fogalomalkotáson alapuló tudományos gondolkodás között helyezkedik el.21 A költészet „visszaérzékít a szó fogalmi absztrakciójától a képi evidenciáig”,22 ám ezt a trópusokban csakis az intellektuális mozzanat bekapcsolásával tudja megvalósítani. Ezért mondhatja — az ihletett „értelmi és szemléleti mozzanatok kölcsönössége”-ként meghatározó József Attila nyomán — Forgách László a költői képről, hogy az „a képzetalkotás síkján összefogott egysége értelemnek és szemléletnek”.23

Mi értendő a képzetalkotáson?

Ennek folyamatában két fontos szakasz váltja egymást.

Az elsőben a költő egy olyan szemléleti képet állít elénk, melyet — szokatlansága miatt — a tudat képtelen el- és befogadni. Amikor Nagy László „csillag-ekékkel” szántja föl a sötétséget, meghökkenünk, ellenállunk a jelentés befogadásának. A második szakaszban, zavarunkat leküzdendő, segítségül hívjuk a szavakhoz fűződő emlékképeinket; újraéljük a megidézett dolgokkal kapcsolatos korábbi érzékleteinket, melyek különben nem föltétlenül vizuálisak; lehetnek tapintás-, hő-, ízlelés-, szaglás, hallás-, és végül látás-„képek” is. (A felsorolás, a kísérleti lélektan megállapítása szerint, egyúttal az érzékelési módok rangsorolása is, a legalacsonyabbtól a legfejlettebbig).24 Közben elemezzük a metaforában említett dolgok, jelenségek tulajdonságait [analízis), egymásra vonatkoztatjuk a közös jegyeket (szintézis), a kütön-külön jelentésjegyeket elhagyjuk (absztrakció), a közöseket egyesítjük (általánosítás). Ezt a folyamatot nevezi Károly Sándor képi gondolkodásnak,25 (mi pedig, az alábbiakban kifejtendő álláspont szellemében: kettősképi gondolkodásnak); ez a folyamat megy végbe tudatunkban akkor, amikor olyan nyelvi jelet fogadunk be, amelynek sajátossága az, hogy az érzék- íetességgel mindig valamely megfejtendő tudattartalmat kapcsol össze.

A trópusoknak ezt a rejtvényszerűségét, enigmatikus jellegét — a kép fogalmának körülhatárolása végett — erőteljesen hangsúlyozzuk. Ez a sajátosság lehet ugyanis az a megkülönböztető vonás, melynek alapján elhatárolhatók egymástól a szűkebben, illetve tágabban értelmezett képfogalmak. Mert a kép műszónak nyelvünkben — a tudományosság szempontjából nem a legszerencsésebben — többféle: hol általában a művészetre, hol meg ugyan az irodalom területére vonatkozó, ám ott is bizonytalan jelentései alakultak ki az idők folyamán.26

Lássunk néhányat!

Az általános esztétikai és művészetelmélet az anyagszerűség s a hozzá szorosan kötődő érzéki szemléletes forma fogalmaként, egynemű közegként, a műalkotás objek- tiváció\aV.éní is emlegeti a képet. Eszerint tehát pl. a képzőművészet: érzéki, konkrét, figuratív képekben való gondolkodás. Ám ez a képszerűség nem azonos a nyelvi természetű, a szemantikai képszerűséggel. Hiszen amíg a festmény, a szobor a külső, addig a költemény a belső szemlélethez szól.27 Előfordul persze, hogy egy-egy vers a külső szemlélethez szólón képszerű, ez a jelenség azonban nem a szó szemantikai körét érinti, hanem a szöveg grafikai-tipográfiai elrendezésének eredménye. Kassák Lajos konstruktivista képverseiben a költő-képzőművész, illetőleg a képzőművész-költő tudatos szintézisteremtő törekvéseit kell látnunk. A művészeti ágak egymást gazdagító igénye szülte Tamko Sirató Károly képverseit is. Vagy Illyés Gyula Újévi ablak című költeményét, amely a képzőművészeti vonalvezetés lehetőségeivel élve, úgy rendezi el a szavakat, hogy azok a szemhez szólva nemcsak az ablak téglalapformáját, hanem még a rácsozatát is ábrázolják. S noha az ilyen szövegek anyaga kétséget kizáróan a (leírt) szó, örvükön mégsem beszélhetünk szó-képről. Mivel a kép szakkifejezés az irodalomtudomány magyar fogalomrendszerében túlságosan is megterhelt, nem kívánatosán többértelmű, úgy véljük,-helyesebb volna a képverset tipoversnek vagy vizuális költe-