Irodalmi Szemle, 1981

1981/8 - Zalabai Zsigmond: Szó, kép, szókép, képvilág

számú alakváltozatával (oči — očka], hogy látásszervet ért-e rajta, vagy pedig harisnyaszemet. Az orosz zúbü állat, a zúbja pedig fűrész fogát jelenti. A többes számú — jelentés-megkülönbö'ztető — alakváltozatok a metonomikus társításokban is előfordulnak, pl.: cvetü (virágok) — cvetá (színek); hlébii (kenyerek) — hlebá (gabona). A jelentés ilyen grammatikai jellegű megkülönböztetése bizonyára nyelvenként más és más; mindenesetre a magyarból is hozhatunk rá példát (daruk — darvak). De más módja is van annak, hogy a nyelv csökkentse a köznyelvi érintkezésben szükségszerű, sőt sokszor zavaró konnotációk számát. Vörösmarty metaforájában: „Hah, mi jég kéz!”, a szemantikai jegyek között ott lappanghat a fehérség képzete is; a köznyelvi „jéghideg” kifejezés ezzel szemben egyetlen jelentésjegyet emel ki, elnyomva kö'Zben a többit. A „villámgyors”, a „könyvmoly”, a „pókhasú”-féle metaforák, hol elő-, hol pedig utótagjuknak köszönhetően, magukban hordják értelmezésük kulcsát; magyarázatos vagy motivált metaforáknak nevezhetjük őket. Ez a típus megerősíti Károly Sándornak azt a véleményét, mely szerint a költői metafora hirtelen jelentésadás, a köznyelvi pedig fokozatos jelentésfejlődés, amely a beszéd nyelv - beszéd -> nyelv egymásrahatás- ban alakul ki és rögződik meg. Az első típust szemléltető, a másodikat pedig elnevező metaforának tartja; az utóbbi poliszémiát eredményez, a költői metafora viszont nem

— megmarad parole jelenségnek.16

E sokféle elkülönítéskísérlet ellenére persze az „átvitt” és a „képes” jelentés kategóriái nem egykönnyen különíthetők el egymástól. E gonddal az értelmező szótár szerkesztői sem tudtak megbirkózni, hiszen — mint Lengyel Lajos írta — „A között, hogy még nem képnek, hanem konkrét velejárónak érezzük az alapjelentést az átvitelben, és a között, hogy nem látjuk már az átvitel alapját, az átmenetek egész sora húzódik, éspedig mind az egyéni, mind a közösségi nyelvtudatban. Az egyik egyéni tudat számára még erősen képszerű lehet az átvitel, a másik már nem érez képet, nem él át szemléltető hatást, hanem egyszerűen csak számon tartja a másik jelentést”.17 Az értelmező szótár végül is egybemosta a „képi” és az „átvitt” jelentést. A leíró nyelvtan szemszögéből nézve: joggal, a költészetszemantika és a stilisztika felől azonban vitára ingerlőn.

A költői nyelv sajátosságát kutatva, néhány irodalomtudományi irányzat az ún. elté- rés-elméletek hangadójává vált. A formalisták, főként kezdetben, a köznyelvtől való eltérésben vélték fölfedezni a poétikum forrását. 1. A. Richard, a Science and Poetry (Tudomány és költészet, 1926) szerzője pedig a tudományos nyelvvel állította szembe a költői kifejezésformát. Indokolt-e az ilyen oppozíció tárgyunk tekintetében? Meglepőnek tűnhet föl, de így igaz: a metafora a tudományos nyelvben Is gyakori (orrsövény, fülkagyló, rekeszizom, elektronikus agy, űrhajó, űrkomp stb.). Ismereteink szerint a magyar stilisztika annak idején nem figyelt föl Németh László gondolatára: „Azt képzeljük, hogy a metafora a költészet virága, pedig a költészet előbb elvan metaforák nélkül, mint a tudomány. Egy Homérosz, ha kiszedem metaforáit, veszt ugyan, de még Homérosz marad. A modern vegytan /atomkarok, benzolgyűrű] és lélektan /képzettársítás, gátlás, tudat tartalma) azonban a metaforák nélkül összeomlik. A tudományos igazság olyan messze van érzékeinktől, hogy kép nélkül meg sem tudja magyarázni magát; a metafora itt szorosabban tapad az igazságra, s ami még veszedelmesebb, azonosnak látszik magával az igazsággal, úgyhogy a tudományban sokszor nem is állítások, hanem metaforák vitatkoznak egymással, s a vita azért mérgesedik el, mert a tudósok nem tudják olyan könnyen cserélgetni a metaforákat, mint a költők.18

Ezek az 1932-ben papírra vetett gondolatok sok évtizeddel korábban születtek, mint Solomon Marcuséi, melyek a tudományos nyelv trópusairól az eddigi legteljesebb elemzést adták.19 Marcus a funkcióvizsgálat talaján állva minősít. Kimutatja, hogy a tudományos nyelv trópusaiban a monoszemantikus jelleg, a denotáció érvényesül; hogy a konvenció határozza meg őket; hogy a metaforikus funkció nem expresszivitásra, hanem fogalmiságra irányul; hogy ezek a metaforák, „átlátszóak”, szemben a költői kommunikáció „homályosságával”; hogy függetlenek a kontextustól, míg a költői szótár tulajdonképpen nem más, mint „kontextusok leltára”. A Németh Lászlóéval hangzik egybe Marcusnak az a határozottan megfogalmazott véleménye, hogy a tudományos kommunikációt „a metaforák lényegi használata” jellemzi, a költőit viszont a metaforák „nem lényegi használata”. A tudomány nyelvéből — írja — „nem hiányozhatnak a metaforák, mert szükség van rájuk a tudományos általánosítás és absztrahálás folya-