Irodalmi Szemle, 1981

1981/8 - Nagy Judit: Nemzetiségi önismeret, nemzetiségi etika

regény és dráma, amennyiben hiteles képet nyújt a múltról s így megfelelő tanulságok levonását is lehetővé teszi, nélkülözhetetlen funkciót teljesít. A közös múlt, az együ- vétartozás tudatát táplálja, s ilymödon mind a jelent, mind a jövőt építő erőfeszítéseket sarkallja. Az utóbbi időben nálunk különösen a történelmi dráma ért el nagy visszhangot kiváltó sikereket. Ha Sütő András drámáira gondolunk, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ezek az alkotások a nézők és olvasók ezrei számára az öneszmélés hatékony tolmácsolóivá váltak, s ezzel szerves egységben egyetemes emberi problémák értelmezését segítették elő.

A történelem hiteles ábrázolása szükségszerűen az együttélő népek barátságát is erősíti, hisz a — nemegyszer drámai konfliktusoktól terhes — közös múlt felelevenítése kiválóan alkalmas arra, hogy hozzájáruljon az e tájakon oly mély begyökerezett régi elfogultságok és előítéletek felszámolásához. Ebben az összefüggésben hangsúlyoznám a történészek megkülönböztetett felelősségét. Természetesen nem kisebb horderejű a nyelvészekre, irodalomtörténészekre és néprajzosokra, tehát ama tudományágak művelőire váró tennivaló, amely (Tavaszi Sándor „élettudományoknak” nevezte őket) a nemzetiségi művelődés aranyalapjai, a nyelvben, irodalomban és a népi kifejezés világában felgyűrt értékeket kutatják, értelmezik. A mi körülményeink között — gyakran megfelelő intézményi keretek hiányában — rendkívüli fontosságú a kutató kezdeményezőereje, kitartása, sőt áldozatkészsége. Túlzás nélkül állíthatom, hogy azokat a tudósainkat, akik a jelzett területeken az „egyszemélyes intézmény” funkcióját teljesítve, évtizedeken át részben magukban, részben közvetlen munkatárs támogatásával folytatják búvárkodásaikat, valaminő missziós tudat fűti. Olyan életpályákra és teljesítményekre utalok, mint a Szabó T. Attiláéra s a romániai magyar nyelvtörténeti szótárra vagy a Balogh Edgár szerkesztésében készülő irodalmi lexikonra, amely valójában egész írásbeliségünket átfogja.

A hagyományok megőrzésétől és ápolásától elválaszthatatlan átadásuk, befogadásuk, illetve további sorsuk kérdése. Ha nincs, aki valamilyen formában tovább éltesse őket, porlepte muzeális ereklyékké változhatnak. Döntő tehát az egymást követő fiatalabb nemzedékek viszonyulása, más szóval a generációs staféta. Művelődésünkben már több vita zajlott le a korosztályok között, a mostanira viszont azok az ellentmondások nyomják rá bélyegüket, amelyek számos vonatkozásban napjainkat jellemzik. Innen is a filozófiától az esztétikáig szinte minden területet érintő viták heve. Álláspontom e tekintetben az, hogy önmagunk útját kritikailag felmérve, nyitottsággal, megértéssel

— azt is mondhatnám — empátiával kell a fiatalokhoz közelednünk. Tartsuk tiszteletben — a hagyományos erdélyi toleranciára is hivatkozva — az új időknek megfelelő nézeteiket, még akkor is, ha ezek gyakran ellentétesek a mieinkkel. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindig nekik van igazuk vagy állandóan igazat kellene nekik adnunk. A kölcsönös bírálat szellemében folyó nemzedéki párbeszéd híve vagyok, meggyőződésem ugyanis, hogy csak a dialógus teszi lehetővé — a megtartó hagyományok utóéletét Is szavatoló — együttműködést.

A megtartó hagyományok... Továbbgondolva és magunkat, szlovákiai magyarokat is belegondolva összetartó hagyományokról is beszélhetünk. De valahogy csak múlt időben. Konkrétan a két világháború közötti Korunk, ez a nyitott, többek között a csehszlovákiai magyar irodalom, főként publicisztika előtt is nyitott jórum foglalkoztat. Részünkről szinte teljesen elmaradt a Fábry-Korunk kapcsolatok hagyományainak folytatása. Érdemes eltűnődni ennek az egykor ön- és egymást gazdagító együttműködésnek a befulladásán.

— A Gaál Gábor szerkesztette Korunkra vonatkozó, ma már tekintélyes irodalomnak és a Fábry-hagyaték feldolgozóinak köszönhetően megközelítő képünk van e kapcsolatokról. Mélységüket és jellegüket a romániai és a szlovákiai magyar művelődés létfeltételeinek, a kisebbségi helyzetből származó nehézségeknek a hasonlósága, s nem utolsó sorban a világszemléletbeli közös vonások határozták meg. Hibáznánk azonban, ha e kapcsolatok területét kizárólag a baloldali folyóiratok, szerkesztők és írók körére korlátoznánk. Bosnyák István jeles újvidéki kutató nemrég megjelent Szóakciók című művének első kötetében a vajdasági irodalom kezdeteinek szellemrajzát felvázolva, a szélesebb pászmákon kibontandó kutatás számára kínál támpontokat. Ezek az összehasonlító búvárkodások releváns összefüggéseket tárhatnak fel a két világháború kö