Irodalmi Szemle, 1981

1981/8 - Nagy Judit: Nemzetiségi önismeret, nemzetiségi etika

A hagyományok faggatásánál maradva, közös kincsként kell etikai szempontból is kiaknáznunk Fábry Zoltán hagyatékát. Fábry „muszájembersége”, a pompeji strázsa helytállást, hűséget sugalló modellje vagy A vádlott megszőlalban feszülő erkölcsi felháborodás is ama gondolat nélkül, hogy a kisebbségi helyzettel járó, szinte elkerülhetetlen hátrányok nagy szellemi-erkölcsi teljesítményeket sarkalló erővé kompenzálhatok, nincs és nem is képzelhető el Kelet-Európában érvényes nemzetiségi etika.

Befejezésül ki kell még arra is térnem, hogy az utóbbi években közölt bírálati önreflexióimban (Pro domo; Ettersbergi töprengések] nem annyira az emlékíró múltidéző buzgalma, mint inkább az az erkölcsi motivációjú törekvés munkált, hogy régi illúziók, tévedések, balfogások és megalkuvások felelevenítésével, boncolgatásával bizonyos etikai tanulságok levonását segítsem elő. A forradalmi tudat antinómiáit önbírálatilag is elemezve azon igyekeztem, hogy egyrészt felmutassam a szocialista humanizmus eszményével összeegyeztethetetlen magatartásokat és tulajdonságokat (vakfegyelem, kritikátlan nyájszellem, menekülés a felelősségtől, illetve annak másra hárítása stb.), másrészt pedig tudatosítsam a valóban szabad, sokoldalú személyiség modelljétől megkövetelt értékeket, vonásokat (bővülő, viszonylagos autonómia, a cselekvő részvételtől elválaszthatatlan bírálat és önbírálat, türelem a más felfogásúak iránt, maximális felelősség még a „túlteljesítés” árán is stb.). Hinni szeretném, hogy ezek a vallomások a fiatalabb nemzedékhez tartozók számára is hasznosíthatók abban az erőfeszítésben, amely e századvég kelet-európai erkölcsi követelményeinek a megfogalmazására irányul.

Egy nemzetiség életében döntő szerepet kapnak a hagyományok. A múltidézés rossz esetben blokkoló, helyes és öntudatos taktikához applikálva elörelendítő erőként hathat. Erdély irodalmi és történelmi hagyományai a romániai magyar közgondolkodásban az utóbbi küldetés jegyében emelkednek tudatformáló többletté.

— A hagyományok a maguk összetett jellegével igen nagy szerepet játszanak egy nemzetiség életében, az a mód pedig, ahogy ez a szerep a gyakorlatban érvényesül, erőteljesen érezteti hatását mind az etnikai csoportok jelene, mind jövője szempontjából. Gondoljuk csak el, ha a nemzetiség meghatározó ismérvei kö-zé tartozik a közös nyelv és művelődés éppúgy, mint az összetartozás tudata, valamint a sajátos jegyek megőrzésének és továbbfejlesztésének az akarata, akkor igazán nem nehéz felismerni, hogy mindezekben a tényezőkben fajsúlyosán jelen van a hagyomány. Ezért azt kell mondanom, hogy a nemzetiség számára a tradíció valaminő megtartó erőként érvényesül. Ebből viszont az a gyakorlati következtetés származik, hogy a nemzetiségi kultúrpolitikában különös gondot kell fordítani e hagyományok megfelelő ápolására. A szűkkeblűség vagy a kritikátlan viszonyulás egyaránt súlyos károkat okozhat. Míg az elutasító nihilizmus, amely az ötvenes években nálunk is oly nyomasztóan jelen volt, az identitástudat alapjait, a sajátosság értékeit fenyegeti, a másik véglet a meddő múltbafordulás, a maradi elszigetelődés kockázatát rejti magában.

Bonyolulttá, nehézzé válik a nemzetiségi hagyományápolás a gyors ütemű iparosodás és városiasodás, általában a társadalmi mobilitás felfokozódása és a modern életformák — ugyancsak felgyorsult — térhódítása, valamint az integrációt serkentő folyamatok közepette. Nem könnyű meghúzni a határvonalat az önfenntartás követelményei és az elzárkózásra késztető etnocentrizmus között. Nem tekinthetünk el attól sem, hogy egyrészt sok hagyományos érték elvesztheti tartalmát-érvényét, a rájuk való sűrű hivatkozások pedig — diszfunkcionális szertartásokká torzulva — üres jelképpé változtatják őket, másrészt viszont számos, a modernség és egyetemesség mezében fellépő irányzat

— akarva, nem akarva — az önfelszámolást segíti elő. Nem hagyhatjuk számításon kívül annak a sanda gyanúnak az időnként megújuló jelentkezését sem, amelynek megszemélyesítői nacionalizmust látnak mindabban, ami az azonosság megőrzését szolgálja. A romániai magyar irodalom és a tradíció, különösképpen pedig a történelmi múlt öröksége közötti viszonyt tekintve megemlítem, hogy éppen most kerül nálunk újraértelmezésre az a vita, amely a húszas évek végén zajlott le, s a „vallani és vállalni” elnevezéssel vonult be az irodalomtörténetbe. A résztvevők egy része a kezdetben eluralkodott (nemegyszer nosztalgiás) történelmi regénnyel szemben a korabeli erdélyi valóság felé fordulást sürgette, ami nyilván a megváltozott társadalompolitikai körülmények közötti realista tájékozódás létparancsát fejezte ki. Nem volna azonban helyes abszolutizálni ezt az álláspontot. Már a vita során rámutattam arra, hogy a történelmi