Irodalmi Szemle, 1981
1981/8 - Vajkai Miklós: A novella tartalma (novella)
papírra vetni a történetet. Barokkos költőiséggel, a szavakat megfontolva indított. Nagy körültekintéssel beszélt a közép-európai tájról, a változó vidékről, amelyen egy vonat- szerelvény suhan át. A lány a Prága—Budapest járaton utazott. Egyszer egy papos külsejű, modorosán beszélő, fekete keretes szemüveget viselő, ötven körüli férfi ült a lány mellé. Később átmentek az étkezőkocsiba, sört ittak, és jelentéktelen dolgokról beszélgettek. Délután volt már, amikor a lány szedelőzködött. — A kisasszony itt leszáll — mondta a férfi. — Igen, leszállók — válaszolt Tamara. Wohl nagy sietve leírta az idegen ruházatát. Sötét posztóöltöny, fehér ing, széles karimájú kalap. Valamit a fizimiskájáról is habogott. Kerek és telt arcot rajzolt az idegennek, tágra nyílt, nagy szemet, amelyet még nagyobbra növesztett a nagyítóüveg. És mivel még maradt ideje, Tamarát is lefestette. Fűzöld kosztüm, alatta könnyű fehér pulóver. A kosztümkabát ujja eltakarta a csuklót, amelyen még látszottak a késpenge nyomai. A férfi lesegítette a lány holmiját, majd egy fekete, műbőrből készült táskát nyújtott át neki. — Kérem, juttassa el a Dohány utca VII/B-be ... Dohány utca VII/B ... A szerelvény meglódult. (Wohl is megpihent. Kabátot öltött, és átszaporázott a téren túli borozóba.) Amikor újra az asztalához ült, a vasútállomás peronjára már elkeseredetten hullott a köd. Az utcákon locspocs és csontig ható hideg uralkodott, és Tamara a Gúnyárd megyei szerető szerelésében ott haladt a kietlen őszben. „Az utcán sietős emberek, akikről lerítt, hogy nagyvárosiak. Az utcán sietős emberek, akikről lerítt, hogy sohasem éltek és élnek majd nagyvárosban.” Amíg Tamara a város utcáján haladt, Wohl Eduárdnak volt érkezése, hogy szóljon a nagyvárosról. A mondataiba becsempészte mindazt, amit tapasztalt, és mindazokat a fogásokat, amelyeket kisstílű írócskáktól és újságíróktól lesett el. Üvegfalú kávéház előtt állt meg a lány. Túlságosan hűvös volt. Wohl értett az efféle leírásokhoz. Tamarának nem maradt más lehetősége, mint betoppanni a fényes épületbe. Most az épület belsejének a leírása következett. Hogy rímeljen egy és más, a padlót fűzöld szőnyeg borította, s a kicsike márványasztalkákon is zsebkendőnyi nagyságú, fűzőid terítőcskék kaptak helyet. Az üvegfalakat könnyű, fehér függönyök takarták. Délután volt. És Tamara az egyetlen vendég. A személyzet is csupán egyetlen főből állt: egy ötven körüli, szőkített hajú, tertyedt pincérnőből. A lány a sarokba fészkelte be magát. A pincérnő színpadias mozdulattal cigarettára gyújtott. Tágra nyílt szeme végtelen szeretkezésekről árulkodott. Az arcán töpörödött kukacokként összeszaladtak a ráncok. Kicsike ráncocskák voltak, jelezve, hogy a gazdájuk könnyedén átsiklott az útjába kerülő pocsolyák fölött, s ha megmártózott is (az ilyesmi elkerülhetetlen), akkor sem bánta különösebben. Most rövid párbeszéd következett. Az az elkerülhetetlen párbeszéd, amely ilyenkor dukál. Wohl úgy akarta megírni ezt a párbeszédet, hogy ne csengjen sematikusan. Ne tűnjék hamisnak. Többszöri átírás után, amikor a dialógus inkább egyfajta dadogáshoz hasonlított már, Wohl úgy érezte, hogy elérte, amit akart. Csend volt, és ezt a csendet a pincérnő motozása törte meg. Egy csésze kávét és egy pohárka pálinkát tett a lány elé. Wohl kezdetben arra gondolt, hogy egy találkozást komponál ebbe a részbe. Alexnak, Tamara fiújának kellett volna betoppannia. Alex magas, atlétatermetű, huszonhat éves fiatalember. Cibulskira, a néhai lengyel színészre hasonlított. Azon fiatalok higgadtsága lakozott benne, akik tudatosítják: az idő értük és nekik dolgozik.
