Irodalmi Szemle, 1981
1981/8 - Vajkai Miklós: A novella tartalma (novella)
Tíz teljes napon át viaskodott Wohl úr ezzel a részlettel. Hihetetlenül nagy alaposságot szentelt ennek a jelenetsornak. Külön vázlatot készített, amelyben lejegyezte, hogy mi mindent kell elmondania. Legelőször a múltját akarta födszínre hozni, majd a jelenlegi életkörülményeit. Tamara és Alex elindultak volna a fiú lakására. Ezt követte volna az éjszakai lázas szeretkezés. A lány ruhái, a csizmája, és az a bizonyos műbőr táska ott a szőnyeggel borított padlón. Amikor idáig eljutott, újraolvasta az egészet, és úgy döntött, hogy Alexet és a teljes éjszakát ki kell, hogy hagyja a „buliból”. Maradt hát a néptelen kávéház. A lány elfogyasztotta a megrendelését, fizetett, és ismét az utcát választotta. Itt egy barokkos leírás következett. Leírás, amely emeli, fokozza a művet. Tamara ott igyekezett az esőverte városban, amely a „töviskoronára” hasonlított. Ugyanazokon az utcákon haladt, mint Wohl. És ahogyan lépdelt, egyre inkább érezte, hogy a fekete műbőr táska átmelegíti a testét. Eleinte arra gondolt, hogy az idegen valami sültet csomagolt belé, de aztán eszébe jutott a hosszú órákon át tartó utazás. Azalatt bizonyosan kihűlt volna, gondolta Tamara. A táskát átnyaláboló karja egyre gyakrabban érezte, hogy meg-megmoccan valami. Eleinte apró dobogások voltak ezek. Mintha egy madárka rebbent volna meg olykorolykor. Majd vagy egy tucatnyi egymástól eltérő mozgásforma. És Tamara vitte, vitte a táskát, amely könnyű volt és vékony, és úgy tűnt, hogy rejt valamit. Valami nagyon fontosat. — Dohány utca VII/B ... — mondta maga elé a lány. A belvárost megkerülve jutott el abba a negyedbe, ahol a Dohány utca volt. Ósdi bérházak váltogatták egymást. Vaksi lebujok, skatulyányi büfék, kimérések szeplőzték az amúgy is szeplős sorokat. Wohl gyakran járt errefelé. Imádta a torz életformákat. Besuttyant a sikátorokba, és ha szerencséje volt, meglelt egy földalatti kiskocsmát, magánkimérést. Tétova részegekkel, csatangoló csavargókkal beszélgetett. Könnyű nőkkel ivott. És eközben árgus szemmel figyelt, hogy a látványból a lehető legtöbbet orozza el, hogy a hányaveti világból a legtöbbet tapasztalja. író volt, aki kölyökkorában talán egyet s mást megélt, de ezt sohasem írta meg, mert amikor írni kezdett, már nem volt meg az a korszak, felnőtt volt, s az íróságával elvesztette azt a zsúfolt paradicsomot, amelyből alapozhatott volna. Már írói prizmán át látta a világot, és ez a prizma nem engedte, hogy ugyanúgy hatoljon a dolgok mélyére, mint korábban. A világot fáradtabbnak tudta, mint régebben. A mozdulatokból, a suttogásokból és sikolyokból kiégett valami nagyon fontos. Tamara ott haladt Wohl Eduárd városnegyedében. Az író patyolat-leírásokkal fokozta egyre a novellát és nagy körültekintéssel vissza-visszatért a táska belsejéből hallatszó mocorgásokhoz. (Eszébe jutottak ki-kiruccanásai, amelyeket ő szondázásoknak nevezett. Az asztalon levő jegyzetfüzetébe fölvázolt néhány megírásra váró sztorit, amíg a novellabeli lány rálelt a Dohány utcára.) — Dohány utca VII/B ... — mondta immár ki tudja hányadszor Tamara. Meglelte a VII-es számú bérházat. A VII/B talán az udvarban lesz, gondolta. A kaput rég letépte a szél. A falakról lehámlott a színét vesztett festék. Becsengetett az útjába eső első lakásba. Sokáig csengetett. Wohl leírta a bérházakról gyűjtött tapasztalatait. Majd föltépődött az ajtó, s a küszöbön egy mezítelen vénasszony állt. Wohl is, Tamara is zavarba jött, de az író mégiscsak kikerült ebből a nem éppen mindennapi helyzetből. Életében először érezte, hogy „vizeken jár”, akár bibliai elődje. Az öregasszony fénytelen szeme a lányra tapadt. Akár egy csáp, gondolta Wohl. — Akar itt valamit? — kérdezte az öregasszony. Kopott és színtelen hajfonata a pucér ülepéig ért.
