Irodalmi Szemle, 1981
1981/8 - Vajkai Miklós: A novella tartalma (novella)
A NOVELLA TARTALMA Egy lányról akart írni, aki hasonlított a Gúnyárd megyei lányra (egy télen ismerkedett meg vele, és amióta megismerte, bármennyi történetet írt is, mindig arról az egyetlen lányról írt). Életüknek egyetlen lehetséges tétje volt, hogy megszerezzék egymást. Mindketten ezen voltak, de mégsem lett belőle semmi. Az igazi szerelem azzal különbözik a többitől, hogy nincs beteljesedése, gondolta Wohl. Mint ahogyan a sohasem fogyasztott ételek és italok ízét is örö'kké a szájunkban érezzük... Amikor kitalálta Tamarát, már tudta, hogy nem talált ki semmit. A tolla szántani kezdte a vakítóan fehér és esendő papírlapot. Érezte, hogy egyre távolabb kerül mindattól, amit megírni akart. A novella idővel átitatódott a fehér színnel. Könnyűvé lett, akár a májusi papírszalag, és egy lenge fuvallat lassan meglendítette, fölemelte az írószoba légterébe, és Wohl, az író, látta a fölötte lobogó, fehérke sávot. Aztán valami csoda folytán kitárult az ablak, s a fehérré lett novellát kifuvintotta a dér ütötte szellő. Wohl szórakozottan bámult utána. így hát nem íródott meg az a novella. Bár kezdettől fogva kész volt, papírlapon sohasem jelent meg. Már akkor kész volt, amikor megvillant Wohl úr agyában. Talán ahhoz a bizonyos sziklatömbhöz hasonlított, amely végtelen zúzódások nyomán — emberi beavatkozás nélkül is — tökéletes szoborrá lesz. Wohl novellája is hasonlóképpen készült el. Különböző társaságokban eleiszavalta; mindig viharos sikert aratott. Megírni mégsem tudta. Idővel — beteges szokásaihoz hasonlóan — Tamara is rögeszméjévé vált. Lassan köré gyűltek a novella statisztái, s az elmaradhatatlan díszletek. Annyira teljessé lett a novella világa, hogy megtöltötte Wohl szobájának terét, és ami még fontosabb: Wohl Eduárd teljes világát. Éjszaka a novellabeli vonatszerelvény észbontó zakatolására ébredt. Máskor meg azt álmodta, hogy a novella szőkített hajú pincérnője egy gyűszűnyivel kevesebb italt mért Tamarának. Vagy azt, hogy a szemüveges férfit Milan Mutrechonak hívják, és kiszene- kart alapít, egy nagyszerű dzsessz-zenekart. Volt, hogy Tamarával vitatkozott, aki lerondított egy illemhelyet, és a vitatkozás közben rádöbbent, hogy Tamara semmiképpen sem tehette, mert ugyanabban az időben a 236-os autóbuszjáraton utazott, és ő sem tehette, mert Tamara után szaladt, de mielőtt felszállhatott volna a járműre, a sofőr bezárta az ajtókat, és ő ott maradt egy hatalmas, fehér márványlapokkal fedett téren. Kegyetlen hónapok voltak ezek. Néha, amikor kinn botorkált a városban, azon kapta magát, hogy a novella főszereplőjét keresi. A kezdet kezdetén azt hitte, hogy kitalálta, mint annyi más figurát. . . De nem így volt. Nem is lehetett így, mert ebben az esetben túlságosan valódi volt minden. Az utcák, a házsorok, a teljes város, az elmosódottságból föl-fölrebbenő fizimiskák. Megesett, hogy azt hitte, immár kiszakadt a bűvös körből, hetek teltek el anélkül, hogy a lányra gondolt volna, de elegendő volt beülni egy presszóba, s az asztalához lépő pincérnőből előbújt a presszójelenet pincérnője. Ilyenkor begerjedt. Hogy végérvényesen kiégesse magából ezt az egészet, újra és újra megpróbálta Vajkai Miklós
