Irodalmi Szemle, 1981
1981/8 - Duba Gyula: Örvénylő idő II. (regényrészlet)
— Nem. Ti vettétek el a tagkönyvemet, hát adjátok vissza. Te vetted el személyesen, komisszár. A férfi mindenre emlékezett, de úgy tudta, hogy a dolgok intézésének határozott formája van. — Ki kell töltened a kérdőívet, és újra kérni felvételedet. — Kis Mihály kitöltötte, mégse kapta vissza a tagkönyvét, és Varga Zsiga se kapta vissza még ... — Ki kell töltened a kérdőívet. Az előírás. Varga miért nem kapta vissza? — Kitöltötte a kérdőívet, de nem tudta megindokolni, hogy miért akar a párt tagja lenni. Egész életében az volt, hát... nem talált rá jobb okot. De ezt nem akarta beírni, mert szégyellte volna magát, hogy így argumentál... — Kérned kell az új tagkönyvedet. — A komisszár elgondolkodott, de kemény maradt. — Nem kérem — mondta Atya —, ti vettétek el, adjátok vissza magatoktól! — Hát ez a bajod... — állapította meg komoran. — Meg vagy sértve. Ezért nem teszel semmit. Ezért véded az osztályellenséget. Forradalmakban harcoltál ellene, most pedig az osztályellenség pártjára állsz. Hát akkor most válaszolj: hol állsz? Megtagadtad magad? Ne hidd, hogy kibújhatsz a felelősség alól. Egész életedre elkötelezted magad. — Milyen felelőssége lehet annak, akiben nem bíznak? — Ügy, hát ezért véded őket... — a hangja most kevésbé volt számon kérő, mint ha komolyan elgondolkodott volna azon, amit Atya mond, és szeretné őt megérteni. — A kérdőívet nem töltőd ki? — Nem ... — Lehunyta a szemét, mint az autóban, de itt most nem szakadhatott ki a valóságból, ezért azonnal felnyitotta, és a komisszárra nézett. — De az ellenséget nem védem. Akit én védek, az nem ellenség. — Kitartóan a komisszárra függesztette tekintetét, majd a nyomozóra nézett. Megismételte: — Nem, a faluban nincs osztályellenség. — Nagybene? — Váratlanul szólalt meg a nyomozó, rá kellett néznie. — Láttad őt szekerezni az őszi esőben. Dolgozik. Ismerem, nem ellenség. — Nyírő Béla? — Most a komisszár kérdezett. — Konárek Juró a nagyapjánál szolgált, sok földjük volt, kizsákmányolták Konárek Jurót. — Nyírő munkás a szövetkezetben. Okos ember, a gyűléseken olyankor is hozzászól a témához, amikor más hallgat, mert nincs gondolata. Dolgozik. Mit akartok vele? — Berec Jónás, Sallai, Harangozó ... soroljam még? — Újból a nyomozó beszélt. — Kártevők, te meg véded őket. Vigyázz, mindent tudunk! Egyszer felelned kell majd! — Felelek — mondta röviden. — Mindent vállalok, a lelkiismeretem szerint. Én nem iskolában tanultam a forradalmat, magamtól éreztem meg az igazságot, és soha nem tudtam elfelejteni. Világgá kergetett, eltávolított az emberektől, mert ők nem úgy éreztek, Mint én. Most tőletek távolít el? Hogy lehet ez? — Ne makacskodj! — Egyszerre indulat öntötte el a komisszárt. A nyomozó jegyez- getett. A komisszár pedig meg akarta győzni a forradalmárt. — Mindent megtettünk a faluban, amit lehetett. Leváltottuk az elnököt, mert öreg volt, és ivott. Helyébe tettük Jeremiás Andrit, aki fiatal, becsvágyó. Nem elég. Milliós hitelt biztosítottunk, a számotokra, traktorokat adtunk, istállókat építettünk, vetőmagot szállítottunk. Állami támogatással gazdálkodtok. Megbíztunk bennetek. Nem tudjuk, hogyan történt, de a szövetkezet annyira eladósodott, hogy a tönk szélén áll, és keveset termel. Nem ad az országnak gabonát, tejet, tojást, húst, feleannyit sem, amennyit várunk tőle. A hitelkeretetek kimerült. Nem támogathatunk munkakerülőket, sem az osztályellenséget, s ha nincs más mód, lecsapunk rájuk. De figyelmeztetlek, hogy abba az egész falu beleremeg. Ha rákényszerítetek, hogy lecsapjunk az osztályellenségre, nem ismerünk kegyelmet. A forradalom nem ismerhet kegyelmet, mert fölébe kerekednek, és elpusztítják. Ezt te is jól tudod! — Tudom — mondta lassan, nyomatékkai —, hiszek is neked. De higgyél te is az embereinkben. Bízzál bennük, mert gyanakvással és oktalan hatalmaskodással mindent elrontasz! — Mit lehet még elrontani nálatok? — legyintett kedvetlenül a komisszár. — Mondd, mit lehet még elrontani a falutokban? Igazad van, gondolta Atya, mit lehet?
