Irodalmi Szemle, 1981

1981/8 - Ordódy Katalin: Az argoliszi öbölben (elbeszélés)

nyugtatva. — Különben — folytatta kis szünet után —, van egy újságom, amiről még nem számoltam be neked.

— ?

— Atyám, azaz Meandrosz üzlethelyiséget keres számomra. Anyámmal eldöntötték, hogy dolgoznom kell. Jól beszélem már nyelveteket, és értek az ötvösmunkához, ékszerboltot kapok. Főleg firenzei és velencei ékszerekkel. Saját boltom lesz. Tudod, mit jelent ez? Ha ügyesek leszünk, ott majd találkozhatunk, rettegés nélkül, hidegtől, széltől, idegen szemektől védve.

Szép volt az elképzelés, a szorongást mégsem tudta legyőzni benne.

Hogy tehette őket oly vakká és vakmerővé a vágy?!... Ez után az eset után nem lett volna szabad egy ideig találkozniuk. Legalábbis ott.

Meandrosz tekintetét — aki már régóta lesben állhatott, s a megalázó várakozás, a kétely s végül a bizonyosság a fehér izzásig fokozta dühét — még ma is tisztán látja. Szeméből a biztos halál pillantott rá.

Áldotta az esőt s a korai sötétséget, hogy sikerült elmenekülnie. Fiatal volt, de ismerte az életet már annyira, hogy tudja, a legcsekélyebb esélye sincs a tanácsos hatalmával szemben. A bérgyilkos már szimatol utána valahol. Bármely ismeretlen járókelő köpenye alatt ott rejtőzhet a tőr.

A városba vezető úton tűnt el, de csakhamar irányt változtatott, s a cserjék, oleander- bokrok, olajfák és sziklák védelmében a villa hátába került, a kiugró kőtömb védelmébe, mely arra kényszerltette, hogy derékig a hideg vízbe merüljön.

Megfeszítetten figyelt, hogy hall-e mozgást, zajt az eső és a hullámok csattanásain kívül. Ha kihajolt néha a szikla védelméből, még mozgó fényeket látott a villa körül, aztán teljes lett a sötétség. Vacogva, félig aléltan, összevérezve a sziklához tapadó tengeri sünök sajgó szúrásaitól, óvatosan fülelve, meg-megállva, állandóan körülkémlelve közelítette meg Demetriosz tanyáját. Arra gondolni sem mert, hogy hazamenjen. De legalább hírét vegyék otthon, hogy él.

Csak az istállóig merészkedett, hátha máris szemmel tartják a házat. De Meandrosz úr talán nem is tud még Demetriosz bátyjának létezéséről.

Az istállóból egyszerre kifordult valaki, s hallotta is sógornője hangját, amint a nyomába szegődött kutyával társalgóit.

— Jobb lesz, ha bent maradsz, Ceresz. A házba úgysem engedlek be, pocsékká ázbl a küszöbön reggelig.

— Irene... Irene, én vagyok itt — szólalt meg fojtott hangon, mielőtt sógornője beért volna a házba.

A fiatalasszony megtorpant.

— Szólt valaki? Van itt valaki?

— Én vagyok, Irene, Avesztosz.

— Teremtőm! — kiáltott fel a sógornője, s meglepetésében kis híja, hogy ki nem ejtette kezéből a feltehetően tejjel teli rocskát.

— Pszt... Csak csöndben. Nincs a házban idegen?

— Nincs... De mit keresel itt ilyenkor? — álmélkodott az asszony.

— Majd elmondom, bent, ha beengedsz.

— Mi ütött beléd, gyere hát — indult meg előtte.

Benn a gyertya világánál, elrémülve Avesztosz külsejétől, nézett össze Demetriosz és Irene.

Tudta, hogy várják a magyarázatot, de azt is tudta, semmi szín alatt nem mondhatja meg az igazat, mert az igazság visszataszító, és az sem lehetetlen, hogy elveszítené jóindulatukat. Ök nem érthetik meg soha, soha ezt az eszeveszett, szerencsétlen szerelmet Zephürosz iránt. Nem tudná nekik megmagyarázni, kár is lenne próbálkozni vele.

Irene szó nélkül eléje tett egy ibrik forró tejet.

— Vesd le a ruhádat, melegítek egy gyapjúszőttest, burkold bele magad.

Közben, míg engedelmeskedett sógornője felszólításának, szaggatottan, nem is egészen összefüggően közölte velük a lényeget: halálos veszedelemben van, magára vonta Meandrosz úr haragját. Hogy mivel? Rajtakapta, amint Zanával évődik, aki nyilván sokkal többet jelent számára egyszerű szolgálólánynál... De mit tudhatta ő azt? Biz^ tosan nem idézteti bíróság elé — azt nem is tehetné —, de az életére tör. Brávók